A vámpírábrázolás változatossága persze nem csak a korral, technológiával, divattal magyarázható. A hiedelmek, ahogyan azt már az előző írásomban olvashattátok, ezerfelé ágaznak, mindenhonnan ered egy-egy legenda, de azért találunk közös vonásokat is, amelyre tudnak építeni azok, akik vizuálisan szeretnének megformálni egy vámpírt, meg persze az előtte született alkotásokra.

Nosferatu 1922

Fekete-fehér, német némafilm Stoker Draculája ihlette (róla és Dracula legendájáról szintén olvashattatok a vámpírhistóriás bejegyzésben) Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében, egyébként angolul (a feliratok) megtekinthető itt.

Murnau egy sok száz éves legendát, a Kárpátok vérszívó vámpírjának, Dracula grófnak a történetét meséli el, mintákat adva a filmtörténet számos későbbi vámpírfilmjének ábrázolási megoldásaihoz. Ebben a filmben, a vámpír alakot a pestis megtestesítőjeként, némileg patkányszerű vonásokkal látták el. A halálneme, a fényre való túlzott érzékenysége, melyet a legtöbb későbbi vámpírfilm is alkalmazott - ebből a filmből eredeztethető.

Muranu a filmmel több szempontból is maradandó képsorokat alkotott: Orlok félelmetes árnyékát, amint Hutter nyomában oson, a gróf merev bábként kiemelkedő testét a koporsóból (0:52:05), és a grófot, amint a napfény fogságában haláltusáját vívja, mielőtt a semmibe foszlana (1:22:27-től).

Nincs szó tehát itt még semmilyen vonzó vagy előkelő férfiról, a hosszú szemfogak is a későbbi alkotásokban kerülnek csak elő, ebben a filmben Orlok csak egy patkányszerű, hosszú körmű, csúnya fogsorú, fekete ruhát viselő kísérteties éjszakai démon. Nem szeretjük.

Vámpírok bálja 1967

A Vámpírok bálja (Dance of the Vampires) a lengyel Roman Polański alkotása, 1967-ben bemutatott színes, angol–amerikai horrorparódia. A film megjelenése óta sikeres, 1997-ben musicalt is formáltak belőle, és folyamatos feldolgozásai jelentek meg.

Bár horrorparódia műfajról beszélünk, így természetesen az ábrázolásmód is igazodik ehhez, azért nagyvonalakban elmondhatjuk, hogy a meghosszabbodott szemfogak, körmök és sápadt arcbőr mellett, a félelmetességet sugározni kívánó fekete lepel is megjelenik a filmben. Mindemellett a vámpírok, mint bármilyen hétköznapi embereket képviselnek, a korhoz illő előkelő arisztokrata harisnyájukban táncikálva. A hatalmas parókák, az óriás csokornyakkendő és az alvósapka inkább a paródia részét képezi, de hát a filmnek jelen esetben nem is a rémisztgetés a célja. Már felébrednek azonban a vámpírléthez mára szorosan összekapcsolódott szexualitás jelei is, illetve a karó és a fokhagyma vérszívópusztító hatásait is kifigurázza a film.

Dracula 1992

Francis Ford Coppola rendezésében került a filmvászonra a szintén Stoker ihlette vámpíralak. A gótikus képi világ, hangulat megteremti azt az atmoszférát, amelynek segítségével a történetet megfelelő keretekbe tudjuk helyezni. Itt már a jellemrajzzal elkezdődik az a fajta vámpírkarakter kialakulása, ami a mai tinivámpíros filmekre túlságosan is jellemző: az erotikán és az érzelmeken keresztül meg kedveljük egy picit a főszereplőt, embernek tekintjük mindazok ellenére, hogy egy félelmetes szörnyről beszélünk. De hálisten’ még nem csillog.

Interjú a vámpírral 1994

Ugrás a 90-es évekbe: horrorfilmnek titulált, ám már jelentős mennyiségű romantikus elemmel megtűzdelt korszakalkotó filmről beszélünk, ahol Brad Pitt és Tom Cruise egyértelműen megteremti azt a fajta szexuálisan vonzó vámpírkaraktert, amelyre a mai vérszívó filmek egyértelműen felépülnek. A hátborzongató vámpírok már nem csak a félelem tárgyát képezik, hanem érzelmi kötődést is kialakítanak a nézővel, sajnáljuk őket, azonban félelmetes mivoltuk és bűnös életük csak „szexibbé” teszi őket, mint valamiféle tiltott gyümölcsként jelennek meg. Itt már azt a fajta erős, gazdag, arisztokrata, halhatatlan és jóképű/csinos vámpíralakot öltik fel a szereplők, amelyre a későbbi filmek szinte egytől egyig hajaznak. Míg a régebbi filmek a rémisztgetésre szentelték fel magukat, addig az újabbak már a picit rémisztő, de nagyon szexis figurát öltötték fel, de azért ez a film még elég sötét: van benne szenvedés, bűntudat, halál, félelem, örökkévalóság. Meg minden mi jó.

Penge Trilógia 1998

A horror helyett, itt már inkább az akciójelenteken van a hangsúly, de több szempontból is hamar kultikussá vált. Penge a félig ember félig vámpír is egy újított karakter az előzőekhez képest, azonban a trilógiában már megjelennek a még tovább gondolt mutáns vámpírok is. A Pengében nem szeretjük a vámpírokat, mert gonoszak és úgy is viselkednek, nem sajnáljuk őket, Pengének szurkolunk, hogy kaszabolja le őket. Egyszer odatévedhetne egy ilyen Twilight vetítésre is… A vámpírok egyébként itt már teljesen átlagemberként vannak szituálva, bulizni járnak, lehetnek szegények-gazdagok, soványak-dagadtak, szépek-csúnyák. Bármilyenek, de tutira gonoszak. Nem érzelgősködnek, kiharapnak belőled egy darabot és elnyammognak rajtad. Látványos, izgalmas, vámpíros, félelmetes, nem érzelgős, de picit romantikus. És persze ott van Penge, a szexi, erős, bálványozott karakter, aki teljesen ura a helyzetének és vágyainak, de mégis picit felsőbbrendű, picit bűnös, és ezzel válik vonzó férfivá. Mindenki ismeri, nem kell túlragozni.