Két részletben került mozikba Lars von Trier új filmje a Nimfomániás, amelyet százórányi nyersanyagból vágtak össze, neves színészekkel és profi pornósokkal forgattak. Nem csak a jól felépített marketing, hanem a rendező által már jó párszor bizonyított (Melankólia, Táncos a sötétben, Dogville, stb.) izgalmas, mondhatni beteges fantáziája miatt vártuk sokan a filmet.
Bár a mozikba került verzió nem az eredetileg megálmodott verzió, de ne gondoljuk, hogy a viasat által lebutított Szex és NEW York light-ot kapjuk, és ebben már a nyitójelenetnél meg is bizonyosodhatunk, amikor egy kisnyugdíjas boltba igyekvő lépteit Rammstein – Führe mich dalával kíséri.
Vertigo Media
A hiperszexualitás, más néven erotománia vagy nimfománia nem más, mint egyfajta viselkedési zavar, kényszerbetegség. Olyan állapot, mikor valaki nem tud ellenállni egy belső kényszernek, annak ellenére, hogy az veszélyes lehet saját magára vagy másokra. Az erotománia esetében ez azt jelenti, hogy a normális körülmények között élvezetes aktus extrémitásba torkollik.
A megtévesztő marketing ellenére nem egy pornófilmet nézünk, hanem egy, a teste által irányított nő lelki vívódását követhetjük végig, melyben a szex semmi más, csak egy eszköz, amelynek végtelen és reménytelen hajhászása határozza meg a személyiségét. Az egész film alaptétele, hogy a nő jó vagy rossz ember-e, amiért a kielégülés iránti féktelen vágyát ösztönösen, mindennel szemben előre helyezi. Mindezt 8 (5+3) különböző stílusú, életszakaszú, mondanivalójú fejezeten keresztül mutatják be nekünk, és Joe (Charlotte Gainsbourg, Stacy Martin) végig egy vékony kötélen táncol, hol a sajnálat, hol a megvetés oldalára billenve.
Vertigo Media
Trier eközben a történetek közé fűzi a film valódi mondanivalóját. A szexet sokkal inkább kezelik tabuként a filmek, mint az erőszakot, ezért az erotika eme kényszeres viselkedészavarával és a naturalisztikus és explicit kifejezés- és ábrázolásmóddal építi fel a történetet, hogy a további tabudöntögetést szinte észrevétlenül mellékelje nekünk. A niggerezés és a szólásszabadság ellentéte, a látens pedofilok magasztalása, a magas kultúra és az ösztönösség szembeállítása is terítékre kerül, hogy az álszenteskedést és kultursznobizmust megbotránkoztatva földbe tapossa.
A fejezetek, ahogy már korábban említettem különböző életszakaszokat mutatnak be, különböző stílusban, olyannyira, hogy változik közben a képarány, az egyik fejezet fekete-fehér, más hangulatot teremtve, és a saját ítéletünket ide-oda rángatva, miközben mi megpróbáljuk eldönteni, hogy Joe jó vagy rossz ember. Mindehhez Seligman (Stellan Skarsgard) a film másik főszereplője asszisztál, aki Joe tökéletes ellentéteként, az irodalom megszállottjaként idézi nekünk mindig megfelelő időben a megfelelő ember szavait vagy tetteit, s a látszat azt mutatja, hogy megérti Joe-t, mint embert, és a jó oldalra próbál mindig visszahúzni minket is, azonban Trier tartogat a végére fordulatokat.
Vertigo Media
Az első öt fejezet alkotja az első filmet, de szinte értelmetlen külön filmként beszélni róla, hiszen teljesen ugyanott folytatódik a történet, és egymás nélkül értelmetlen az egész. Ami különbség, hogy az első film alapvetően a megismerésről szól: mind a fiatal Joe (Stacy Martin) életét, mind a betegségét bemutatja. A sokak kedvencévé vált 3. fejezet Uma Thurman (Mrs. H.) vendégszereplésével állítólag nem light verzió, ezt teljesen így szerette volna megmutatni a rendező.
Vertigo Media
A második részben már csak három fejezetet kapunk, de az alaphangulat már annál borúsabbá válik, a történetek egyre inkább eldurvulnak. Az első részben a testi örömök felfedezése, néha szinte játékká változtatott élvezethajhászás a második rész sötét árnyékában szinte könnyed matinénak tűnik. Joe, akit itt már Gainsbourg alakít végig (tökéletes választás, hisz már a megjelenése is depressziót sugároz, meg sem kell szólalnia, hogy sírni támadjon kedvem), eljut a sorsfordító pontra, amikor a hagyományos szex már nem okoz élvezetet, több kell neki. Trier felvonultatja nekünk a szexuális perverziók skáláját: szadomazo, afrika-szendvics, pedofília, homoszexualitás... S miközben mi Freud segítségével próbáljuk a lelkivilágunk békességét megőrizni az extrémitások mezején, ő csak fokozza a megbotránkoztatást, holott itt már nem kapunk másodpercenként 10 nemiszervet az arcunkba.
Vertigo Media
.jpg)
Vertigo Media
A befejezés egyrészről érthető, másrészről kiszámítható fordulatot hoz magával, itt már egyértelműen a hatásvadászat a cél, de négy óra tömény botrány után, már szinte örülünk, hogy vége. A film közben is vannak -szerintem- erőltetett művészkedések, de azért érezhetjük az iróniát is ezek mögött.
Kinek ajánlanám? Hát az biztos, hogy nem a kocsmagageken nevelkedett pornórajongóknak, mert ez nem pornó, hanem dráma.
