… a halál felé. Tényleg az első lesz a legnehezebb?

Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott.

 Egy kedves olvasónk tanácsára kezdtem el jobban elmélyülni a dán filmekben, és találtam rá erre a dán-német-holland-amerikai-angol-francia-svéd-finn-izlandi-norvég koprodukcióra, amit szintén Lars von Trier-nek köszönhetünk, ahogyan a Dogville-t is, amiről múlt héten írtam. És persze nagyon várjuk tőle a Melankóliát!

Mindannyiunknak van – vagy lesz- valami jó –vagy nem jó – technikája arra az esetre, ha el akarja terelni a figyelmét valami elől. Hiszen a „ne gondolj a jegesmedvére” elv nem működik, bizonyítva azzal, hogy tuti egy jegesmedvére gondoltatok. Ha valamin nem akarunk agyalni, a legjobb, ha másra koncentrálunk.

Selma-nak, a film gyengénlátó, és lassan megvakuló főszereplőjének a musicalek segítenek a hétköznapokból való menekülésben. Élete egyáltalán nem mondható egyszerűnek, így látása híján, a hangokkal kötött mélyebb barátságot. A gépek nem kattan-puffan-csattan-csirren-csörren-dobbannak, nem is pöffen-reccsen-pattan-durrog-berreg-robbannak, hanem egy könnyed kis musicallé állnak össze a mi Selmánk képzeletében.

Selma egyébként az az eszményi anyatípus, aki mindent megtesz azért, hogy megkímélje örökletes betegségétől a kisfiát. Gene-t 13 évesen kell megműteni ahhoz, hogy ne vakuljon meg. A jóságos, csupaszív, önfeláldozó karakterünk pedig tényleg bármit megtesz ezért.

A film érdekessége, hogy a Menedékhez hasonlóan ez is dogmatikus elemekkel felruházott dráma. Egyáltalán nem célja a folytonosság érzetének fenntartása. Nem csak a jelentek között érezhetjük, hogy az időben is ugrottunk, hanem két képkocka között is gyakran több perc telhet el a valóságban.

A zsenialitás abban rejlik, ahogyan az egész történet olyan bájosan nyomasztó - a paradox szó értelmét a végletekig kimerítve - és a végére sikerül kifacsarnia a lelkedet. A feszült helyzeteket a rendező egy-egy (néha kifigurázottnak érezhető) musical betétdallal próbálja oldani, hogy amikor már épp a szorongás határain ugrándozol, kicsit mégis könnyedebb vizekre sodródj. A dalok azonban a helyzetet és a problémát nem oldják fel, csak a néző lelkivilágát próbálják rendbe tenni. Hiszen mi sem volt megnyugtatóbb gyerekként, mint amikor anyu az ágy szélén énekelt, vagy mesélt nekünk. A főszereplőnk érvelése is teljesen érthető: a musicalekben nincs semmi, ami félelmetes. Biztonságot adnak. Legalábbis ezt a látszatot kelhetik, de ne dőljünk be. Kicsit olyan népmesés is ez a dráma: lesz is happyend meg nem is, boldogok is meg nem is, énekelnek is meg nem is.

Mennyi szeretet szükséges vajon ahhoz, hogy valaki úgy érezze, hogy már mindent látott az életben, mindent megélt, amire szüksége volt, sőt többet is, és ezután már nem ő a fontos? És vajon mennyi gonoszságra és elnyomásra van szükség ahhoz, hogy valaki egy ilyen embernek tegyen keresztbe? Ezt mindenki döntse el maga, de a filmet csak erős idegzetűeknek ajánlom.

„Az utolsó - mondják.

De nem tudják kedvesem:

csak akkor az, ha hagyjuk,

hogy az utolsó legyen.”