Danny Boyle (rendező) nevét már azért ismerjük, honnan is: Trainspotting, 28 nappal később, Gettómilliomos, és hát az egyik kedvencem tőle: 127 óra. Megint csinált valamit, valami jót, Transznak nevezte el, és két nap gondolkodás után is úgy érzem, hiányérzetem van ezzel kapcsolatban. Mi hiányzik? Aki látta segíthetne kitalálni. Aki nem, az mindenképp nézze meg!

Mi az a transz?

- én ezt a magyarázatot találtam a legösszefoglalóbb válasznak:

„Az egyes relaxáció módszerek, valamint a hipnózis is egyfajta megváltozott tudatállapothoz vezet. A tudatunk nyugodt, a testünk lelassul, azt szinte nehéznek érezhetjük. A legfőbb változás az agyhullámokban következik be, az ébrenléti alfa hullámokról úgynevezett béta hullámokra vált át. Ez az állapot leginkább az ébrenlét és az alvás közötti szakasznak felel meg, amelyet a legtöbb ember szinte észre sem vesz egyébként. A transzállapot egy olyan állapot, melynek során a testünk már az alvási üzemmódban, azonban tudatunk a teljes éberség szakaszában van.

Többféle módszer létezik ennek az állapotnak az elérésére, egyszerű relaxációs módszerekkel (ilyen például az agykontroll módszere is) saját magunk is elérhetünk egy alacsonyabb szintjét, azonban szakember (hipnoterapeuta) segítségével mélyebb transzállapotot is megtapasztalhatunk.”

A stáb David Oakley professzort, a University College London klinikai pszichológusát és kutatóját kérte fel szakértő tanácsadónak.

„A hipnózis a gyakorlatban egy hipnotikus állapoton, egy transzszerű állapoton alapul, ami a figyelem fókuszálásáról szól, a gondolatok és elképzelések befogadásáról. Ez egy éber állapot. Semmi köze az alváshoz, és nem szükségszerűen relaxált állapot. Az emberek gyakran összekeverik a hipnózist a relaxációval. A relaxáció nem szükségszerű hipnózisban, bár el lehet érni közben erős ellazulást. A hipnózis sokkal inkább hasonlít az álmodozásra, vagy arra az állapotra, amibe egy jó könyv olvastán, vagy filmnézés közben kerülünk. A film nagy része az emlékek kutatásával foglalkozik, és azzal az elképzeléssel, hogy hipnózisban megjeleníthetsz egy emléket, mint egy csomagot, felkutathatod és biztonságosan kinyithatod.”

Szóval ez a film ilyen Boyle-féle tudatmódosítás. A sztori nem bonyolult, első ránézésre: van egy Simonunk (James McAvoy) – színészi tehetségét külön kiemelném, sajnálom, hogy nem látom gyakrabban játszani – aki egy aukciós ház alkalmazottjaként elmeséli, majd meg is mutatja nekünk, hogyan kell műtárgyat lopni. Kis bűnpajtikkal (Vincent Cassel) durrantják a festményt, minden tervezett fortély működik is, tökéletes zeneválasztással kísérve nézhetjük végig a rablás menetét. Persze Boyle nem húzza sokáig a mézesmadzagot, hamar kiderül a bonyodalom: Simon a rablás során szerzett fejsérülés következtében elfelejti, hova rejtette a festményt. Itt jön a képbe a „nő” – mert az ugye mindig van, meg hát kell, aki még jobban megbonyolítja a sztorit. No, hát jelen esetben egy hipnoterapeuta, Rosario Dawson és mély andalító hangja és csupasz puncija vezet minket körbe Simon emlékeiben.

A három kulcsszereplőnk van a film középpontjában, és ez a hármas adja meg a film dinamikáját is: vajon melyik karakterhez tartozik igazából a történet.

És innentől fogva fokozatosan ráébredünk, hogy senki nem az, akinek gondoltuk, minden sokkal bonyolultabb, mint amire számítottunk. Láthatjuk ugyanazokat a képsorokat többször, zseniális zenékkel – nem győzöm a zeneválasztást eléggé dicsérni (köszönet Rick Smith-nek) – mindig picit megfordítva, picit kiegészülve, picit másképp, vagy más szemszögből. Szóval ez nem csak egy ilyen nyomozzuk ki, hol a festmény-szerű gengsztermozi, és azért több annál, hogy ismerjük meg a hipnotizáció rejtelmeit. Elmosódott valóság és érthetetlen szálak, folyamatos jellemfejlődések és változások. Boyle ugyanúgy játszik a műfajok közötti határral is, ahogy a valóság és a képzelet közti vonalat is kényelmetlenné halványítja.  A képi világ – nem megszokott beállítások, játék a tükörképekkel, helyszínek és díszletek - pedig tökéletesen alátámasztja azt a zavarodottságot, amit mind a szereplők, mind a nézők átélnek. Ugrálunk az időben, a térben és a tudatsíkokban. Követni nem egyszerű, de azért szép lassan adagolva magyarázatokat is kapunk.

Nincsenek klisék, nincs kiszámíthatóság, nem az fog történni, amit várunk.

Vannak viszont meztelen jelenetek, véres cafatok, szürreális helyzetek.

Jól hangzik, és tényleg jó is volt, de valaki mondja meg, miért van hiányérzetem?