Szeretem az olyan filmeket, amelyekben nincs hosszú felvezetős ömlengés, már az első három percben a lecsóba csapva gyilkolásszák egymást a szereplők. Meg szeretem az olyan filmeket is, ahol vannak ilyen kusza szálak, amiket nem értünk, de jójó elfér a filmben, netalántán még érdekes is, aztán persze így vagy úgy mindennek jelentősége lesz, és ha jól vannak csavarva a dolgok, akkor jó kis „aha” érzést vált ki belőlünk, sőt talán még nevetünk is egyet. Meg szeretem az olyan filmeket, amelyik a vígjáték címkét nem a fingásra*-böfögésre, nagyinak-nőnek beöltözésre, csajozásra-pasizásra ragasztja, hanem kicsit újraértelmezve, kidolgozott karakterek és helyzetek iróniájában keresi a nevetgélés forrását. Meg szeretem Colin Farrellt a cuki kis ír akcentusával együtt. Úgyhogy ezt a filmet szerettem.
*Elnézést, a helyesírás ellenőrző figyelmeztetett, hogy ez a szó bántó lehet. Meg, hogy a „helyesírásellenőrző” nem egyben van.
Olvasgattam kicsit erről a filmről a z’interneten és kiderült, hogy sokan viszont nem nagyon szeretik. Úgyhogy vagy nekem van m.á.s.; elborult ízlésem (igen az van! – a szerk. /az is én vagyok. hihi/), amit igazából nem bánok, vagy ne higgyétek egy szavamat sem, mert betegen begyógyszerezve félkómában néztem a kanapén reszketve, magzatpózban kucorogva. Szóval nem feltétlen voltam beszámítható, de aki hasonló állapotban van, annak kifejezetten ajánlom. Mellettem szóljon azért az az érv még, hogy aki az Erőszakikat látta, az bízzon Martin McDonagh (a rendező) munkásságban.
(minél tovább nézem ezt a kutyit, annál jobban imádom.)
Na akkor tisztáztuk, bár a magyar címből kiindulva nem is kétséges, hogy nem egy elvetemült thrillert fogunk látni, hanem egy kifacsart vígjátékot. A főszereplőnk – igen ez akár egy klisé is lehetne – Marty (Colin Farrell) egy kiégett, alkoholista (és nagyon jóképű) író, aki egy forgatókönyvet próbál írni, de mindig előbb ér az üveg fenekére, mint a papír aljára. Billy (Sam Rockwell) a legjobb barátja meg kötelességét érzi, hogy segítsen neki, a maga bárgyú, eszement módján. Egyébként ő kutyatolvajként tevékenykedik, és hát bűntársával Hanssal (Christopher Walken) belenyúlnak a rossz kutyába – ez mondjuk, hülyén hangzik –, és Charlie (Woody Harrelson) a pszichopata gengszter kutyáját rabolják el. Szóval, nem fogok szpojlerezni, ebből lesz a bonyodalom, nem is akármilyen, van tetőpont is meg minden, és van megoldás is, meg végső csattanó is. Minden, ami kell.
Ahogy már említettem, van ebben az egy nagy történetben sok kicsi, amelyek önmagukban is izgalmasak és nagyot ütnek, és még az utolsó utáni pillanatban is tudják őket csavarni. Egészen a film közepéig csak kapkodjuk a fejünket, hogy mostmivan, aztán jön a váltás (és majdnem azt hittem, hogy vége, félkómás állapotomban el is fogadtam ezt a tényt), lelassul a történet, és amikor összeértek a szálak lassan és megfontoltan közelítünk a végkifejlet felé.
Szóval, aki kétkedik a filmben, javaslom előtte vegyen be egy algopyrint, egy kalcium sandozt, egy teáskanál lándzsás útifüvet, egy streptilst, és ha még egy kis pluszra vágyna, igyon meg 2 liter teát a film előtt, így végig küzdhet azzal az érzéssel, hogy „mindjárt összeszedem magam és kirohanok pisilni”. Nekem így tutira bevált, ezek nélkül semmit sem garantálhatok. (Ja és persze felirattal. Szinkron tilos.)
