Újra nézni gyerekkorunk kedvenc filmjeit kétféle végkimenetellel végződhet. 1: Nekem ez mi a francért tetszett? 2: Még mindig imádom! A Jurassic Park abszolút az utóbbi kategória: még mindig imádom! 3D-ben, moziban, egész más élmény, egy kis nosztalgiavasút a gyerekkorunkba!
20 év után is (te jó ég de öreg vagyok), amikor meghalljuk a rettegett T.rex dübörgő lépteit, és a víz remegni kezd a pohárban, vagy a bébiraptor kikel a tojásból, illetve amikor a terepjáró nekivág a dzsungelnek, egy kicsit úgy érezhetjük, hogy először járunk a Jurassic Parkban.
A térhatású konverzió több mint hétszáz szakember bevonását igényelte, akik képkockáról képkockára elkülönítettek minden egyes apró részletet, növelték a felvétel mélységét, azután pedig újradimenzionálták a 3D-s hatás elérése érdekében.
Aggodalomra azonban semmi ok, a konverzió során Spielberg nem hajtott végre lényeges változtatásokat az eredeti felvételeken, és új hangot sem kevert az anyaghoz. A célja ugyanis inkább az volt, hogy nagyságrendekkel gazdagabbá tegye a formátumot. Például több esőt rakott az előtérbe, amikor először pillantjuk meg a T. rexet, és szilánkok záporoznak a néző arcába, amikor a terepjáró alázúdul a fáról.
A Jurassic Park 3D-s átalakítása kilenc hónapig tartott.
Mivel az olyan természeti elemek, mint az eső vagy a levelek az őserdőben a legnehezebben konvertálható apró részletek közé tartoznak, a Jurassic Park 3D komoly iskolát jelentett a több száz fős stáb számára. E filmben több esőcseppet konvertáltak, mint a 3D formátum történetében eddig összesen, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, hogy ő is része a nagy kalandnak.
Bár nem hiszem, hogy sok olyan ember van, aki 1993-ban már élt és ne látta volna a Jurassic Parkot, de azért néhány szóban elevenítsük fel a történetet is:
Képzeljük el, hogy mi vagyunk az első látogatók a Jurassic Parkban, ahol a tudományos felfedezés a határtalan fantáziával találkozik. Gyermeki nyitottsággal érkezünk, nincsenek előítéleteink, készen állunk a nagy kalandra. Amint áthaladunk a park kapuján, lehengerel az új világ: a hangok, a szagok, még a talaj tapintása is furcsán másnak tűnik. Valahol a távolban hatalmas állatok vonulnak, a föld dübörög lépteik alatt. Idegenek vagyunk egy ismeretlen világban. Felnézünk az éjszakai égre, a csillagokra, amelyek fénye még az előtt indult el felénk, hogy az emberiség létrejött volna. Akkor még más lények voltak e bolygó urai – gyors és hatalmas állatok éltek itt 160 millió éven át. A jurakor élőlényei csak halvány nyomokat hagytak maguk után – fosszíliákat, lábnyomokat, borostyánba zárt vérsejteket. Olyan időkapszula ez, amelyet számtalan évezreden át senki nem nyitott ki. Az időkapszula azonban most már nyitva van, ember és dinoszaurusz, a Föld mai és egykori ura először találkozik. Minden eddigi tudományos eredményt felhasználtak arra, hogy létrehozzák a Jurassic Parkot. Valóra vált egy gyermekkori álom, életre kelt a csodák szigete. Csak valaki elfelejtett szólni erről a dinoszauruszoknak.
Ezek az állatok sokkal élénkebben és intelligensebbek, mint gondoltuk. A Jurassic Park az a hely, ahol a tudomány véget ér, és a kaland elkezdődik.
Jogos a kérdés, hogy csinálták meg ezt 1993-ban? Hogy lehet, hogy sok más korabeli filmmel ellentétben tökéletesen megállja a helyét a mai napig? Nincs az az érzésünk, hogy „de gagyi” (eltekintve a 2 méter mély monitoroktól, meg hát azért annyira nem örülünk, mint gyerekkorunkban, amikor Lex rájön, hogy érintőképernyő van a dzsipben... De azért a mi generációnk érteni fogja, mitől olyan menő az!). Élvezhető, kalandos, félelmetes. Hogyan készült?
A Stan Winston Studióra (Terminátor 1-2., A bolygó neve: a Halál /Aliens/) hárult a feladat, hogy az „élőszereplő” dinókat elkészítse: olyan életnagyságú hüllőket, amelyek gyorsan és összetetten képesek mozogni. Winston és munkatársai egy teljes évet töltöttek kutatással. Paleontológusokkal, múzeumokkal konzultáltak, tanulmányok százait olvasták el. A T. rex-bábut külön 12 tagú, művészekből és mérnökökből álló csapat hozta létre és működtette. A hétméteres monstrum üvegszálból és másfél tonna agyagból készült, rugalmas és finom latex borította. Egy hidraulikus „dinószimulátorra” szerelték, amelynek alapjául egy hattengelyű katonai repülőgép-szimulátor szolgált. A bábut és a talapzatot számítógépes műszertábláról lehetett mozgatni. Közben egy 1:5 arányú T. rex is készült, amely egy bonyolult összerakós játékra hasonlított. Négy bábművész ezen gyakorolta be a hüllő mozdulatait, amelyek az egyes jelenetekhez szükségesek voltak, a számítógép mindezt felvette, és beprogramozta a nagy T. rexet, hogy pontosan megismételje a mozgást. Amíg a kis T. rex bábosai a hüllő fejét, törzsét, farkát és lábait mozgatták, egy másik csapat a nagy hüllő szemét, száját, állkapcsát és karmait működtette.
A Stan Winston Studio, amely több mint 60 munkatárssal dolgozott, a hétméteres T. rex mellett elkészítette a többi dinó életnagyságú, részletesen kidolgozott változatát is: a kétméteres velociraptort, a hosszú nyakú brachiosaurust, a háromszarvú triceratopsot, a gallimimust, a különös dilophosaurust (amit csak Köpködőnek becéztek), és egy bébiraptort, amely a tojásból kel ki.
Igen, érdemes újranézni, én végig izgultam az egészet, pedig pontosan emlékeztem (ritka nálam az ilyen) szinte az egész filmre. Tudtam, hogy ki marad életben, hogyan végződik, mégis végig lekötött az egész film.
Mindannyian emlékszünk arra, ahogyan átlépjük az óriási Jurassic Park kaput, arra, ahogyan a szerencsétlen kecskéért izgulunk a T.rex ketrecénél, ahogyan a zselé megremeg Lex kezében, ahogyan a konyhában bújkál Tim és Lex a velociraptorok elől, és még sorolhatnám. Mégis jó! Menjünk moziba, tökéletes családi program, hiszen a felnőttek újra gyerekként mehetnek végig ezen a félelmetesen kalandos, elcseszett disneylanden. Azt pedig nem kell mondanom, hogy a gyerekek miért élvezik, ugye? De csak 12 év fölött! ;)
