"Néhanapján, bár nem túl gyakran, találsz egy helyet, ahol az étlap lényegtelen. Ahová nem azért mész csupán, hogy egyél, hanem, hogy ott legyél. Csak azért, hogy üldögélj egy csendes sarokban, és nézd, ahogy a személyzetből sugárzik az elégedettség ritka érzése. És lásd, ahogy dolgoznak.

 

És hirtelen rájössz, hogy itt és csak itt, van az a hely, ahová mindig is tartoztak."

 

 

Anders Thomas Jensennek fura filmjei vannak. A pozitív értelemben. Mi a közös bennük? Fura emberek, fura világképpel, fura helyzetekben. És hogy nem amerikai nyál. Európai művész. Abból a minőségi fajtából. Bizarr, groteszk, szokatlan humor és történet.

 

 

Adott négy dán gengszter: az érzéketlen főnök, Torkild (Soren Pilmark), a drogfüggő Peter (Ulrich Thomsen), a mészárló Arne (Mads Mikkelsen), és a romantikus, mindig valamit rágcsáló Stefan (Nikolaj Lie Kaas). Némi gyors, pörgős, akciós, szülinapos bevezető után végül is rátérünk a sztori lényegére: egy piti bűnözésből származó nagyobb összeggel gengsztereink elindulnak Barcelona felé megvalósítani az álmukat (?), ám menekülés közben egy lőtt seb és egy lerobbant autónak köszönhetően megrekednek valahol Dánia déli, kietlen vidékén egy régi fogadóban. A felépülés közben úgy döntenek - nem túl demokratikusan, vagyis Torkild dönt úgy - hogy felújítják az épületet és tiszta lappal indítva vendéglőt nyitnak. A film közben megismerhetjük mindennapinak nem mondható múltjukat, hogy miért is lettek olyanok, amilyenek. Mindegyiküknek megvan a maga kis bizarr története, a furcsa családi háttere, ami miatt - mondhatni - egyikük sem teljesen épelméjű.

 

 

Időközben feltűnik a színen Stefan várandós szerelme is, akinek jó pár humoros jelenetet köszönhetünk, majd egy jó nagy pofon után rádöbbenti Stefant, hogy mégsem annyira a szerelme. Megtudhatjuk a filmből, hogy hogyan kell sört hűteni, lőtt sebet gyógyítani, ehetetlen ételeket készíteni, új életet kezdeni. De a vér nem válik vízzé. Vagy mégis?

 

 

Mielőtt megnéznétek a következőket még tudnotok kell a filmről:

 

- Bár akció-vígjátéknak van titulálva, azért senki ne gondolja, hogy autósüldözéseket és nőnek öltözött férfiakat fog látni (most ez jutott eszembe egy átlagamerikai vígjátékról). Akció, hiszen gengszterek állnak a középpontban, és hát van egy-két szép ütés/lövés/rúgás/vérzés közben. Vígjáték, de szarkasztikus humorral. Higyjétek el, nevetni fogtok, amikor Stefal szerelme akkora taslit kap Torkildtól, hogy vérzik az orra. És akkor is nevetni fogtok, amikor Torkild egy AK 47-est kap szülinapi ajándékba. És akkor is, amikor Stefan elsírja magát egy romantikus versen. Legalábbis az elején. Aztán meg már nem.

 

- Jensen az egyik kedvenc forgatókönyv íróm és rendezőm, ezért azt is hihetnétek, hogy elfogult vagyok, de ha megnézitek a filmet, rájöttök, hogy nem. :)

 

- Jensen filmjeiben általában kulcsfontosságú a szereplők jellemfejlődése, átalakulása. Ebben a filmben is tökéletesen kidolgozottak a karakterek: amellett, hogy gengszterek, gonoszak, agyalágyultak, mi valamiért mégis szeretjük őket. Mert látjuk bennük a változásra való hajlamot? Mert olyan szerencsétlenek, és talán nem is tehetnek róla, hogy így alakult az életük? Mert a rendező így akarta? Mindhárom: igen.

 

- A mellékszereplők is viccesek, és jól kidolgozottak: a maffiavezér, a vadász, az orvos, és a várandós szerető, a tehenek, és mindannyian kihagyhatatlan részét képezik a film groteszk humorának és bizarr történetének.

 

- Akár happy end-nek is titulálhatjuk a végét, de mikor épp azon gondolkoznánk, hogy miért, egy utolsó csattanós humort kapunk Jensentől, ami miatt, egy cseppet sem marad az az érzésünk, hogy mostantól minden szupi-happy. A lány NEM jön össze a végén újra a fiúval, nem lesznek mesterszakácsok, nem gazdagodnak meg szempillantás alatt, és nem változnak meg teljesen, mindvégig ott marad bennük az a kis agyalágyult zsivány, akit megszerettünk.