Ha valamelyik könyvből filmet csinálnak, akik olvasták a könyvet mindig azt mondják, hogy könyvben jobb volt. Miért? Mert ott minden vizualitás a fantáziánkra van bízva. És a saját képzeletünk nyilván jobban tetszik, mint egy rendezőé. Aki szegény telerakhatja a filmet akármilyen effektekkel, bármilyen látványossággal; akár 3D-ben is elkészítheti, ha egyszer olvastuk a könyvet, amiből készült, esélye nincs: sosem fog teljesen levenni a lábunkról.

Nem tudom, hogy Lars von Trier ennek a felismerésnek a tükrében, vagy más okoból készítette-e így a filmet, mindenestre a díszlet jelentős mértében a képzeletünkre van bízva. Először, amikor megláttam, azt hittem, ez csak a bevezetőben lesz így, de nem. Persze nem ez az egyetlen érdekes megoldás a filmben. A narráció furcsa is lehetett volna, mert mire megszokom, hogy ez olyan színház-film keverék, addigra rá kell jöjjek, hogy van egy mesélőnk is. Dexter-őrületemnek köszönhetően azonban ezt a fajta film-mesélést már megszoktam. :)

 

Meg ott vannak például a kameraváltások. Általában az az elvárásunk, vagyis eddig ahhoz szocializáltak minket, hogy a jeleneten belüli kameraváltások real-time érzetet keltsenek. Lars von Trier-t nem nagyon izgatta, hogy mit várunk, vagy mit nem, a film jeleneteiben a gyors kameraváltások valószínűleg a feszültségnövelésre is alkalmasak, de az, hogy gyakran jelentős és jól látható másodpercek is kimaradnak a jelenetből 1-1 váltás között, valószínűleg még jobban frusztrálja a szegény nézőt. Már, ha a sztori nem lenne elég frusztráló.

 

Mert ugye van itt egy szegény lány, Grace, aki menekül. Egyébként Nicole Kidman az. De ebben a filmben ez a legkevésbé fontos. Grace Dogville-be keveredik, a békés, hegyvidéki kisvárosba. Az itt lakók egy nagyon kicsi, de annál összetartóbb közösséget alkotnak. Kiderül, hogy az egyetlen kiút a városból az, ha visszamegy, és üldözőivel szembetalálkozik. A városlakók elrejtik, és két hetet adnak neki, hogy beilleszkedjen. Ha bebizonyítja, hogy hasznos számukra, és szükség van rá, akkor köztük maradhat.

 

 

Persze így is lesz. Grace megtalálja a módját, hogy végülis mindenkinek szüksége legyen rá. Az öreg vak bácsiból még a vallomást is kikényszeríti: hogy vak. Amit persze mindenki tud. De ő azért úgy csinál, mintha nem lenne az. Előtte mindenki (mármint mi nézők) bolondnak gondolja emiatt, azonban a szívszorító mondatok után csak arra tud gondolni az ember, hogy nem mások elől titkolózik, hanem saját magával próbálja elhitetni, hogy még mindig látja csodálatos világunkat, mert a beismerés túlságosan fájdalmas lenne. Ebben a jelenetben találhatunk még egy említendő képet: ahogy Grace elhúzza a függönyt az ablak elől, és besüt a „nap”. Itt először volt olyan érzetem, hogy nem egy színházi próbát nézek.

Azonban, ahogy telik az idő, a városlakók egyre többet várnak Grace-től, és egyre nagyobb árat kell fizetnie a város által nyújtott biztonságért. A rabszolgamunkát, a folyamatos megaláztatást, és hogy Grace-t a város összes férfija megerőszakolja - nem is egyszer – már csak az tudta felülmúlni, amikor egy csörgővel felszerelt vasnyakörvet erősítenek a nyakába szökési kísérlete után.

 

 

A film végére egyébként Grace beilleszkedésével a díszlet is fokozatosan felépül, de természetesen megmaradunk a színházi körülmények között, sosem tűnnek el a földre rajzolt térelválasztó vonalkák. Lars von Trier tökéletesen alkalmazza az általa kreált világot azzal, ahogy a kamera eltávolodik, és szinte az egész várost láthatjuk, miközben Grace-t először megerőszakolják. Mondhatni a város majdnem végignézi, csak ezek a képzeletbeli falak „akadályozzák” őket ebben. Ám a film ezen pontján már jogosan merül fel a kérdés, hogy ha azok a falak valóban nincsenek ott, akkor tennének valamit, hogy megakadályozzák?

 

 

Ez a nézők elé állított görbe tükör sok kérdést fogalmaz meg, az összetartásról, a közösségek viselkedéséről és az emberi gonoszságról. Vajon, ha mi is ilyen képzeletbeli falak között élnénk, tennénk valamit, hogy megmentsük Grace-t? Vagy többet ér a közösséghez tartozás? Érdemes megnézni, mert Lars von Trier még akkor is tud meglepetést okozni a két hét alatt megírt forgatókönyvével, amikor már azt gondolnánk, hogy ennél tovább nincs. Hát pedig van. Sajnos úgy tűnik, gonoszságunk határtalan.