Nina (Natalie Portman) esélyes a Hattyúk tavának főszerepére, azonban a rendező, Thomas Leroy (Vincent Cassel) szerint Nina túlságosan törékeny alkat, és ugyan a fehér hattyú karakterére ő a tökéletes balerina, a sötét oldalt nem tudná hitelesen eljátszani. Ezzel elkezdődik Nina vívódása önmagával, megpróbálja mindenáron előhozni magából a „fekete hattyút”. Ez még önmagában nem lenne annyira izgalmas, de adjunk hozzá a szerepre még esélyes, erős versenytársat (Mila Kunis), egy a társulattól botrányosan távozó, kiöregedett balerinát (Winona Ryder), és egy saját álmait a lányán beteljesíteni kívánó anyát (Barbara Hershey). Ezek pedig magukkal hoznak olyan érzelmeket, amelyet így vagy úgy, de valahonnan mindannyian ismerünk: féltékenység, irigység, elnyomás, szenvedély, tökéletességhajhászás… Amikor egy fehér hattyúra gondolunk, inkább asszociálhatunk az ártatlanságra, tisztaságra, törékenységre, mintsem az előbb említettekre. Nem csoda hát, hogy Nina is folyamatosan az őrület felé sodródik.

 

 

Ebben a szürreálisnak feltüntetett, nyomasztó valóságban valahogy - ki előbb, ki később - sokan magunkra ismerünk. Darren Aronofsky semmit nem bízott a véletlenre, az egész film alatt tombolnak a különböző érzelmek, hogy mindenki szabadon válogathasson és megtalálja a „nekivalót”. Nem ragad le olyan sekélyes részeknél, hogy a balerináknak mennyire fáj a lábuk, bár a fizikai fájdalmak is a maga módján gyönyörűen vannak vizualizálva. A látvány végig teljesen odaköt, a jó és a rossz ellentétének folyamatos összefonódását, majd szétválasztását láthatjuk a lehető legkreatívabb formákban ábrázolva. Ehhez hozzájárulnak a rendkívüli módon eltalált helyszínek, a fények, a nem sablonosan alkalmazott tükrök, a kameramozgás, és persze az az intenzitás, amely folyamatosan a vászonhoz ragasztja nemcsak a szemeket, de a gondolatainkat is. Mindemellett olyan erkölcsi határokat feszeget (bár a Rekviem egy álomért után nem is tudom, miért lepődök meg ezen), amelyeket tökéletesen helyez el a filmben, ahhoz, hogy ne mondhassuk: a szex csak szenzációhajhászás. A balett rendezője mindenáron ki akarja hozni Ninából a szenvedélyt, és azt hiszem, a leszbikus jelenetnél már biztosan mondhatjuk, hogy sikerül neki. A szenvedés, önfeláldozás és önmegismerés olyan útján vezet végig minket Aronofsky, ahol egy pillanatig sem nyugodhat meg a lelkünk.

Tipikusan az a film, amit imádni vagy utálni lehet, és nincs a kettő között. Azt hiszem az én teljesítménykényszeres személyiségemet egyértelműen már az elején lenyűgözte, mindannak ellenére, hogy nem kifejezetten szeretem a balettet. Akinek tetszik a film, annyit még javasolnék, hogy mindenképpen többször nézze meg! Nagyon sok és nagyon mély mondanivalója van, és elsőre nem biztos, hogy mindent sikerül „elkapni”.