Az észak-amerikai történelem egyik legnagyobb alakja kétség kívül Abraham Lincoln. Ennek megfelelően az Egyesült Államok tizenhatodik elnökének életéről és tevékenységéről renget könyvet írnak/filmet forgatnak, főleg mostanában, amikor se szeri, se száma az adaptációknak. Steven Spielberg is megalkotta a maga Lincoln-verzióját, méghozzá a Roosevelt házaspárról szóló biográfiájával már Pulitzer-díjat nyert Doris Kearns Goodwin könyve (Team of Rivals: The Political Genius of Abraham Lincoln) alapján.

Tizenkét éven alulaik számára nem ajánlott

InterCom

A történetet viszonylag egyszerűen is össze lehet foglalni, aki bővebben érdekel a téma, az úgyis megnézi a filmet. Szóval 1865-ben járunk, az amerikai polgárháború negyedik, Lincoln (Daniel Day-Lewis) "uralkodásának" pedig az ötödik évében, már az újraválasztás után. Az elnöknek két igazán fontos feladata van: lezárni a háborút és a képviselőházzal megszavaztatni a 13. Alkotmánykiegészítést, amely eltörölné a rabszolgaságot. A két dolog szorosan összefügg, és éppen ezért Lincoln szorult helyzetbe kerül. Ha ugyanis sikerül hamar véget vetni a háborúnak, úgy első sorban a déli államok képviselőivel nehezen lehetne megszavaztatni a kiegészítést, hiszen a rabszolgák segítsége nélkül a dél nehezen állhatna talpra. Ha viszont tovább folytatódnak a harcok, akkor egy kis zsarolással lobbizással rá lehetne venni a képviselőket, hogy szavazzanak Lincoln javaslata mellett, és akkor hamarabb véget ér a háború. Ez viszont ugyan úgy emberek százainak, ezreinek az életébe kerülhet, ahogyan az első opció is.

A cím ellenére Lincoln karaktere messze nem annyira hangsúlyos, mint ahogyan azt hihetnénk. Fontos pillanatokban bukkan fel és veszi át ideiglenesen a főszerepet Lincoln legidősebb fia, Robert (Joseph Gordon-Levitt), a republikánusok meglehetősen vehemens vezetője, Thaddeus Stevens (Tommy Lee Jones), Lincoln belügyminisztere, William Seward (David Strathairn), és az én kedvencem, Mary Todd (Sally Field), Lincoln felesége. Azt ugye mindenhol halljuk és olvassuk, hogy Day-Lewis mennyire fantasztikus Lincoln, éppen ezért én inkább Sally Field alakítására hívnám fel a figyelmet, aki egy okos, rátermett, karakteres First Ladyvel ajándékozza meg a moziba járókat (legjobb rész: Mary Todd a beiktatási bál előtt helyre teszi Thaddeus Stevenst). Mármint azokat, akik képesek végigülni egy két és fél órás történelmi drámát.

Aláírom, a kihívás tényleg hatalmas volt Spielbergék számára, hiszen bármennyire is legendás legyen, azért a Lincoln-stábot kontextusba kellett helyezni, felvázolni nem csak az előzményeket, de a lehetséges következményeket is annak érdekében, hogy a feszültség és a vívódás tényleg érezhető legyen. Az igazat megvallva, ebből nekem sok "nem jött át", a hosszú beszélgetések és monológok helyenként kifejezetten vontatottá tették a cselekményszálat, és a drámát is csak azért éreztem, mert tudtam, hogy muszáj. Mármint ha ennek van így értelme. Valahol azt olvastam, hogy ezt a történetet inkább egy mini-sorozatban lehetett volna jól feldolgozni, ahol van rá idő, hogy kibontakozzon a történet, és ezzel mélységesen egyet is értek. Ez a film nekem túl tömény, és éppen ezért kicsit unalmas is, hiszen nehéz követni, hogy éppen most ki miről beszél. Az egyetlen jó tanács, amivel szolgálhatok, hogy matinéra üljetek be, mert egy este kilenc utáni vetítésen nagy a bealvási rizikó. Félre ne értsetek, a film a maga kategóriájában zseniális, csak úgy is kell beülni rá, hogy ismerjük ezt a bizonyos kategóriát.

A Lincoln stábja mindenesetre izgatottan várhatja a ma esti díjátadót. Mint azt RedBandita írta (itt), a film 12 Oscar jelölést kapott, többek között a leginkább fontos kategóriákban: legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfi főszereplő, valamint férfi és női mellékszereplő. Az persze kérdés, hogy melyik jelölést sikerül majd szoborra váltani, hiszen a BAFTÁn is tízből egyet nyert, Golden Globe-on pedig hétből egyet. Ezek alapján, ha másnak nem is, de Daniel Day-Lewisnak azért feltétlenül lehet reménykedni.