Valentin-nap környékén mindig megnézem a két, hát már lassan „veteránnak” számító romantikus filmet. Valahogy hozzátartoznak a februáromhoz. Mindkettőben ugyanaz a páros játszik, külön-külön is szeretem őket, na de együtt… de kikről is beszélek? Meg Ryanről és Tom Hanksről. Szerintem már többen sejtitek is melyik filmekről lesz szó. Öt év alatt két romantikus komédiában is játszottak. Az első az 1993-as A szerelem hullámhosszán, a második pedig A szerelem hálójában, ami 1998-ban került az amerikai mozikba. Tegnap este A szerelem hullámhosszánt néztem meg.

 

 

A történet valójában nagyon egyszerű, talán azt is mondhatom, hogy banálisan egyszerű. Nem bonyolítják agyon a történetet. Hogy is szokták mondani? Olyan könnyű kis limonádé. Az elejétől fogva tudni lehet, hogy mi lesz a vége, de ez valahogy még sem zavaró. Legalábbis engem nem zavar. Elengedem magam, csak nézem és élvezem. Véleményem szerint a komikum nagy szerepet kap, ami ad az egész filmnek valami kis fűszert.
 

A főszereplő, Sam Baldwin (Tom Hanks) felesége halála után magára marad kisfiával Johnával. Lassan másfél év telik el, és Sam még mindig szomorú és magányos. Karácsony éjjelén Johna egy rádiós műsorvezetőtől remél segítséget, vagyis új feleséget édesapjának. A rádió azonnal élőben sugározza a kisfiú megható kívánságát, és Sam megható emlékeit. Ezt a műsort hallgatja Amerika másik felén Annie Reed (Meg Ryan), aki javíthatatlan romantikus és álmodozó. Annie karácsonykor bejelentette ugyan eljegyzését Walterral (Bill Pulman), de nem tud nem gondolni a Seattle-i férfira. Szöget ütött a fejében az a gondolat, hogy akár ez a szomorú idegen is lehet az igazi. Levelet ír neki, és találkozót kér tőle. Bálint napon az Empire State Building tetején.
 

Sam hallani sem akar a dologról. De a kis Johna nem hagyja magát. Szerinte Annie az a nő, akire apjának és neki szüksége van. Így hát útnak indul. Apaj pedig utána. A happy end pedig nem várat magára sokáig.
 

Mint mondtam a történet nem egy szövevényes valami. Azt mondhatom, hogy egyszerűségében csodás. Tom Hanks könnyedsége, Meg Ryan természetessége, és az a bizonyos fűszer az, amitől jó a film.