Mondhatjuk, hogy happy end helyett itt, happy start van: boldog család, szép anyuka, szép apuka, szép gyerekek, menni síelni a francia Alpokba, minden hepi. Aztán jön egy lavina, és akkor, ha nem tudjuk előre a sztorit, azt hihetnénk, hogy egy katasztrófafilm kezdete, a család bajba kerül, majd meg kell találniuk egymás, vagy ki kell szabadítani Willie-t valakit, de nem.

Jön a lavina és, kis ijedtségen kívül nem történik semmi komoly, csupán annyi, hogy miközben anyuka védelmező szárnyai alá veszi gyermekeit – ahogyan elvárjuk, bár fogalmunk sincs, mi mit tennénk ebben a helyzetben -, addig apuka gyorsan felkapja az iphone-t az asztalról és elfut.

És akkor jövünk rá, hogy belecsöppenünk egy családi drámába, ahol a férj/apuka elveszítette a szerepét felesége és gyermekei szemében, és már semmi sem lesz/lehet a régi.

Persze ilyenkor mindenki morálisan felsőbbrendű kategóriába sorolja magát, és egyértelműen elítéli az iphone-os apukát, meg pörög a fejünkben, az ’ide fajult a világ, meg a telefonok tönktretesznek’ szöveg, miközben legtöbbünknek – szerencsére – nem kellett még ilyen helyzetben kipróbálnia magát, így elég jogtalanul ítéljük el apukát, nem?

Igazából erről szól a film is. El lehet-e ítélni őt, és ha igen ki ítélheti el? A rendező (Ruben Östlund) szándékosan nem dönt, és nem segít nekünk sem a döntésben. Realista nyelven felvonultat nekünk innen is onnan is példákat, barátokat, magyarázatokat, de nem kapunk kézhez egy megoldást, nincs tanulság, nincs ítélet.

Akkor mi értelme a filmnek?

Hát, aki végigszenvedi sem biztos, hogy tud rá válaszolni. Mert nagyon izgalmasan hangzik, amit elmondtam, és az is lehetne, és tényleg akartam, hogy az legyen, de nem lett.

Láthatunk egy többnapos veszekedést, ahol olyan fontos kérdéseket feszeget a rendező egy házaspár életén keresztül, hogy a 21. században akkor mi is a nő és a férfi feladata? Mi értelme van a felszínes kapcsolatoknak? Mélyebb a kapcsolatunk egy telefonnal, mint a gyerekeinkkel?

És közben megpróbálunk nem megőszülni. Hajrá!