Amikor a világra jöttünk, velünk együtt megszülettek a szüleink reményei és elvárásai a jövőnket illetően. Természetesen így volt ez Tamsin Greene-nel is, csak nála kicsit magasra tették a lécet, amit a most 17 éves lány már kilenc évvel ezelőtt elbukott átvinni. Születésekor ugyanis Tamsin nagymamája megjósolta, hogy frissen született unokája lesz a családjukban valaha élt leghatalmasabb boszorkány!

Greene-ék New Yorkhoz közel, Hedgrerowban élnek, Tamsin legjobb barátnőjének és szobatársának, Agathának a véleménye szerint egy kommunában. Boszorkányéknál ugyanis mindenki kuzinnak, nagybácsinak, és nagynéninek számít, még akkor is, ha egyébként nem vérrokonok, és úgy járkálnak ki-be egymás házába (és életében), mintha az a sajátjuk lenne. A kisgyerekekről elég korán, legkésőbb nyolc éves korukig kiderül, hogy mi a Tehetségük. Van, aki láthatatlanná tud válni (mint Morris bácsi), mások az időjárást tudják befolyásolni (mint Tamsin apukája), és megint mások a jövőt tudják olvasni (mint Tamsin nagymamája). Főhősnőnk azonban, a hatalmas elvárások ellenére, Tehetség nélkül maradt. A nyolcadik szülinapjától kezdve mindenki elkezd vele egyre inkább kívülállóként viselkedni, így hát nem csoda, hogy amint esélye adódik rá, Tamsin menekülni próbál. Így kerül egy bentlakásos iskolába, ahol a szobatársa személyében végre egy igaz barátot talál.

A családot azonban nem lehet végleg lerázni. Tamsin éppen Greene-ék boltjában dolgozik a nyári szünetben, amikor egy vevő téved be a boltba. A férfi egy könyvvel lép a pulthoz, röviden elbeszélget Tamsinnel, és fizet. Aztán csak elmondja, hogy miért jött igazából: úgy hallotta, hogy Greene-ék képesek megtalálni bármit, ami elveszett. Az Alistair Callumként bemutatkozott férfi egy családi örökséget szeretne felkutatni, amit száz évvel ezelőtt valaki New Yorkban elveszített, és egy ismerőse küldte őt Rowenához. Tamsin gyönyörű és nagyon tehetséges nővéréhez... Tamsint megcsípte valami bogár, mert annyira hízelgett neki, hogy a férfi azt hiszi, neki is van Tehetsége, hogy nem árulja el neki az igazságot, hogy ő nem Rowena, és belemegy a "játékba".

Alistair professzor az NYU-n, és mivel Tamsin is a városban lakik tanév közben, ezért abban maradnak a felek, hogy ha már elkezdődött a tanítás, akkor találkoznak a professzor irodájában, és végig mennek a részleteken. Tamsin persze nem nagyon bízik ebben, mert tapasztalata szerint ha az embereknek van egy kis idejük újra végig gondolni, hogy mibe is szándékoznak belevágni, akkor általában visszakoznak. Hát Alistairrel nem ez történt. Véletlenül összefutnak az utcán, és Tamsin meglepetten tapasztalja, hogy a férfi lelkesebb, mint valaha. Lefixálják a találkozót, és Tamsin meg is jelentkezik az adott időpontban a Lerner Hallban, ahol a férfi mutat egy képet egy gyönyörű fali óráról. Azt kellene megtalálni. És Tamsin persze még mindig nem mondja el, hogy ő nem Rowena.

A tökéletes nővér, Rowena eljegyzési partiján bukkan fel Gabriel (és édesanyja), aki gyerekként Tamsin legjobb barátja volt. Aztán Gabriel családja elköltözött, és Tamsin végleg magára maradt. Most azonban, hogy a fiú újra Hedgerowban van, nagyon úgy tűnik, hogy a gyerekkori barátság újra folytatódhat. És nem csak azért, mert Gabriel Tehetsége az, hogy bárkit és bármit megtalál - ami persze nagyon kapóra jön Tamsinnek a "munkában".

A kép, amit Alistair adott, 1899-ben készült, és mivel Gabriel nagyon speciális Tehetsége, hogy az időben is tud utazni, ezért ők ketten, Gabriel és Tamsin, visszautaznak bő 100 évet, hogy megszerezzék az órát. Meg is jelennek a helyszínen, megtalálják a családi ereklyét, csakhogy egy idős férfi rájuk támad, hogy megakadályozza őket a lopásban. Ekkor történik még valami más is. Tamsin valahogy megvédi magukat a feléjük száguldó tűzgolyóktól. Csakhogy. Amint Tamsin hozzáér az órához, megfagy az idő, egyedül ő és az öregember marad "ébren". A bácsika csak annyit mond, hogy most már értéktelenné vált a tárgy, és hogy a csipet csapatnak fogalma sincs hogy mit művelt, majd eltűnik, Tamsinék pedig visszatérnek a jelenükbe.

Nem szeretném lelőni a poént, de azt mindenképpen muszáj elmesélnem, hogy Gabrielt, bár az a fő Tehetsége ugye, hogy bárkit és bármit képes megtalálni, ez az órás feladat nagyon megkavarta. Megtalálta az órát, de mégsem érezte, hogy az lenne a keresett tárgy. Amikor egy időben volt az órával, akkor érezte a "bizsergést", de miután visszaolvadt az idő, megint csak egy közönséges órává változott az ereklye. Sőt, a jelenbe való visszatérés után az eredeti kép, aminek a nyomán elindult Tamsin és Gabriel, megváltozott. Ha ez még nem lenne éppen eléggé zavaró, akkor van még pár megválaszolatlan kérdés: hogyan állította meg Tamsin az öregember támadását? És rá miért nem hatott úgy az óra, mint Gabrielre? Meg egyáltalán ki ez az Alistair Callum, hogy ilyen tárgyat kerestessen Greene-ékkel?

Na hát az a helyzet, hogy a Once a Witch volt életem első, teljes mértékben végighallgatott hangoskönyve. És azt kell mondjam, hogy nem bejövős. Az első húsz percet még élveztem, de utána egészen egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Folyton elkalandoztam, olyan dolgok jutottak eszembe nézelődés közben, hogy anyu könyvei másfél sort elfoglalnak a polcomon, meg hogy a régi jegyzeteimet fel kellene tenni a padlásra, és akkor a helyére pakolhatnám a táskáimat, és hogy az ajtó mellé vehetnék egy fogast, csak mert ott van még egy kis szabad hely. Hogy e közben mi történt a könyvben? Na ez jó kérdés. A következő lépés az volt, hogy becsuktam a szememet, hátha akkor nem kalandozok el olyan könnyen - igen, bealudtam. A jó, és végső megoldás az lett, hogy olvastam is mellé a könyv szövegét, de akkor meg az bosszantott, hogy sokkal lassabban halad a felolvasó, mint én...

Ennyi nyávogás után hozzátenném, hogy amíg oda tudtam figyelni a sztorira, addig nagyon élveztem ezt az egész hangoskönyves dolgot. Hogy tudtam közben kakaót csinálni, meg lehetett iceregni-ficeregni - ezek mind-mind vadonatúj könyves élmények voltak, amiket mindenképpen ki kellett próbálni. Csak talán ingerszegényebb környezetre van hozzá szüksége az embernek hozzá, mint a saját szobája.

Ettől függetlenül a könyvvel szerintem elég hamar végeztem, és ha nem hétköznap este kezdem "olvasni", hanem mondjuk hétvégén délután, akkor egyhuzamban ki is végeztem volna. Nagyon olvastatta magát a történet, nem kellett elkalandoznunk feleslegesnek tűnő szálakon semerre, és bár az eleje kicsit egyszerűnek tűnt, de a közepe felé elkezdett bonyolódni a cselekmény, ami határozottan pozitívan hatott a véleményem kialakulására. Az egyetlen komoly negatívum csak az, hogy Tamsin Tehetsége nekem kicsit túl bellásra sikerült. Nem túlságosan, de valahogy mégis egyből Ő jutott eszembe, amikor kezdett körvonalazódni, hogy Tamsin mégsem Tehetségtelen. Bár lehet csak a nagy Alkonyat játékunk miatt túlságosan e körül forgott az agyam.

A lényeg, hogy nem sajnálom a Once a Witch-re szánt időt, és szerintem más sem fogja, aki kedveli a boszorkányos sztorikat. Az angolozáshoz is tökéletes alany, mert elég egyszerű, és könnyen érthető a nyelvezete, szóval tanulás címszó alatt is futtathatjátok a könyvet.

A várólistámról a Once a Witch még csak a nyolcadik kihúzott tétel, szóval most már tényleg tartanom kell magamat az ütemtervhez, mert a végén még nem végzek év végéig...