A Kiságyúk a mostanság egyre jobban bejáratott, nem mellékesen Oscarral kitüntetett Anders Thomas Jensen forgatókönyvíró/rendező [Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója] és Tomas Villum Jensen rendező közös munkája. Hogy még izgalmasabb dolgot osszak meg veletek: a Kiságyúkban még Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének óriásbálna motívumát is felidézik. 

Ha arra gondolunk, hogy skandináv filmipar, sokunknak ösztönösen a hazai filmes körökben is már jól bejáratott dán alkotások ugranak be, teljesen megalapozottan. Ugyan nemrégiben meglobogtatták előttünk a nagyszerű norvég vígjátékot, a Hajszál híján úriembert [En ganske snill mann], ez visszafogott erőlködés még korántsem volt elég ahhoz, hogy mélyebb nyomokat hagyjon bennünk. Mindezt tetézi, hogy hasonlóan Magyarországhoz, a skandináv piac kis méretéből adódóan gyakran koprodukcióban dolgoznak, így Dánia szinte mindenütt ott van.

Mindehhez kapcsolható az, hogy a magyar művészmozik nagy lelkesedéssel kapják elő az amúgy a hátsó raktárban gondtalanul porosodó 2000 utáni dán filmeket. Az ötlet, hogy újra és újra a művészmozik műsorára tűzzék a már régen feledésre ítélt kortárs alkotásokat, teljesen jogos döntés. Szükség van erre, mert a piac szűkös, a közönség száma alacsony, így a bevétel is igen korlátozott, tehát minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy ezt a kétségbeejtően alacsony nézettségi mutatót valahogy feljebb tornásszák. Tulajdonképpen ennek a stratégiának köszönhettem az aktuális moziélményemet.

A film két főhőse az elkeseredett, börtönből szabadult Tonny Jensen, aki gyerekeitől gondosan eltiltva, kontrollálhatatlan agressziója miatt kerül minduntalan bajba, valamint Claus Volter filmrendező, aki képtelen megérteni a művészi és az ízléstelen közötti hajszálvékony különbséget. Volter célja a brechti elidegenedés fogalmának körbejárása egy trilógián keresztül, ám filmjei önnön paródiájukká degradálódnak, elvesznek a céltalan művészieskedés avantgárd labirintusában.

Volter egyrészről sikeresen jeleníti meg nekünk a dogma-filmek atyját, egyben Dánia egyik legismertebb rendezőjét Lars von Trier-t, másrészről pedig Amerika legvitatottabb rendezőjét, a vérben előszeretettel tocsogó Quentin Tarantinot, de a trilógia rendezői motívuma még Ingmar Bergman nyughatatlan szellemét is megidézi nekünk a magány-trilógiára emlékeztetve. A film ellenpólusa Tonny, aki megkérdőjelezve az élvezhetetlen alkotás létjogosultságát egy véletlennek köszönhetően társszerzője lesz a készülő harmadik résznek. Kettőjük személyisége így kerül egymással szembe, hogy aztán megmutassák a nézőnek, hogyan békül meg a másikkal az egy csárdában vesztegelő két jól megtermett lúd.

 Ha most egy hollywoodi komédiáról lenne szó, akkor minden bizonnyal a készülő film lenne minden idők legsikeresebb alkotása, hőseink pedig dollármilliókban dúskálva boldogan élnének, míg meg nem halnának. De ez itt a skandináv valóság, a film a sors törvényszerűségeinek engedelmeskedve ugyanakkorát bukik, mintha Tonny meg sem jelent volna, ám hőseink élete a vakvágányról a megfelelő sínpárra terelődik, hogy azért a heppiendről mégse feledkezzünk meg.

A film sikeresen vázolja fel a kortárs (film)művészet minden aktuális problémáját, szórakoztató morbid humorba csomagolva. A filmet két kiváló színész, Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas viszi el a hátán, akikhez Dánia foggal-körömmel ragaszkodik. Thomsen az Ádám almái mellett számos középkategóriás amerikai filmben is szerepelt, így például a Hitman – A bérgyilkosban és a Boszorkányvadászatban is, ám a magyar művészfilm-közönség is jól ismerheti őt a Csáth Géza nyomán elkészült Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmből. Lie Kaas szintén megfordult már pár amerikai alkotás mellékszerepében (pl. Angyalok és Démonok), de alapvetően a Zöld hentesek és az Ádám almái című filmekből ismerhetjük itthon.