Hát két szóban összefoglalva: nagyonnagyonnagy nagyonnagyonsokemberrel. (Majd ne csak a képeket nézegessétek ám!) Na, de kezdjük az elején. Szép a cipőm??

 

Ha Párizs, akkor biztos mindenkinek első körben jut eszébe a divat. Főleg ezen a fórumon – blogon – platformon - izén. No de, ha divat, akkor Champs-Elyseés. A hely, ahol minden világmárka képviselteti magát. Már csak azért is. Ez presztízskérdés, vagy mi. A legtöbb boltot csak messziről csodáltam, az árak miatt úgy gondoltam, jobb, ha megtartom a tisztes távolságot (Prada-val kifejezetten közöltem, hogy köztünk biztosan nem lehet semmi, de ne izguljon ez az én hibám – mind ezt mondjuk, nem? Persze, hogy az ő hibája!). Na de amikor megláttam a Disney boltot… Ott valami történt. Megszűnt az ellenállás. Tudom. Fura. (De én uccsem fogok felnőni, ne is kényszeríccsetek. És direkt írok hejtelenül. Én így tüntetek.)

 

Persze itt sem elég csak „ott lenni” az utcán (elképzelt beszélgetés Cartier és Dior között: „- Bibííí, nekem van üzletem a Champs-Eyseés-n! – Nekem is, és akkor mi van, b.meg?”), valahogy fel is kell hívni az emberek figyelmét az üzletre. Mint mindig. Jó, az óriási Louis Vuitton épületet mindenki észreveszi, mert, hogy TÉNYLEG óriási, de azért komolyan van ott minden. Az egyik ilyen ide-gyere-vásárolni megoldás egészen emlékezetes élmény volt. Képzeljetek el egy nagy parfümüzletet, ahol a dolgozók a bejárat két oldalán sorfalat állnak, és teljes beleéléssel, hangos napjaink slágerei zenére, ritmusosan tapsolnak, őszintén (?) mosolyognak (mintha tényleg élveznék – egy pillanatig tényleg elhittem). Nem lehet úgy megközelíteni a boltot, hogy ne vegyük észre. Szinte azt üzenik: „ha ide bejössz, biztosan boldogan távozol”. Ti is bemennétek, ugye? „Bon Jour! 2 kiló boldogságot kérek. Szeletelve. Merci beaucoup!”

 

 

 

 

 

Párizsról biztosan sokaknak jut eszébe a szerelem, romantika meg ilyesmi jelzők is. Hát mondjuk az igaz, hogy nem lehet egy lapon említeni a Szajna fölött átívelő hidat, ahova a szerelmesek nevükkel vésett/rajzolt/gravírozott/stb. lakatokat aggatnak, az Erzsébet téren található hasonló funkciójú oszlopunkkal. Az ijesztőnek is tűnő medvedisznóember sárkányoroszlánsas szobrok előtti tér nevét pedig sehol nem találom sajnos, de egy ott élő ismerősöm azt mesélte, hogy ez régen a szerelmesek találkozóhelye volt. Ha nem tudták mikor és hol fogják egymást viszontlátni, akkor a hol az általában itt volt. Persze mondta a nevét is, de hát nem a memóriámról vagyok híres… Hagyjuk. Mindenesetre – a mellékelt ábrán látható - mostanában jó sok szerelmes várhatja elveszett párját itt. No, meg ugye, ha már romantik, ott van a Montmarte is, ahonnan Amelie mindenki által jól ismert kis története is játszódott („Vajon hány párnak van éppen ebben a pillanatban orgazmusa?”). A Montmarte környékén egy kicsi parkban találhatunk egy falat - LE MUR DES JE T'AIME -, amelyre gyerekek által a világ összes nyelvén fel van írva, hogy „szeretlek” (megtaláljátok magyarul?). De édessss! Quasimodo és a cigánylány történetét pedig még meg sem említettem.

 

 

 

 

 

 

Nem tudom, hogy a romantikához illő asszociáció-e, de muszáj itt megemlítenem (Amelie után szabadon), hogy Párizsban külön negyede van az erotikának is. Juppi. Amikor elindultam megnézni a Moulin Rouge-t, azt senki nem mondta, hogy ha végigmegyek a Pigalle negyeden, akkor nem az épületeket és egyéb történelmi finomságokat kell majd néznem (és jó turistaként fényképeznem), hanem a prostitúció központjába csöppenek. Valahol az erotika múzeum és a háromemeletes szex-shopok között eszméltem (bele sem merek gondolni, mit lehet kapni ott, ha „puha bárány bégető szexháziállatot” itthon is kaphatunk – és nem, nem is néztem be, bocsi, siettem, majd legközelebb). És ha végre elérsz addig, mármint a Moulin Rouge-ig, annyira ne kalandozzunk el, mindössze párszáz euróért megnézhetsz egy kánkán show-t is. Köszi. Most ezt is kihagytam.

 

 

A harmadik fontos dolog, ami Párizs környékén van elraktározva a fejünkben az a művészet. Jobb esetben. Hát most tényleg nem akarok arról írni, hogy hány művészt ihletett meg Párizs meg, hogy a Louvre milyen óriási, ellenben a Mona Lisaval (hiába mondták előtte, hogy mindenki nagyobbnak hiszi, én még így is kicsinek találtam). Ehelyett inkább most csukjátok be a szemeteket és képzeljetek el egy afroamerikai férfit, aki egy halakat is és vizet is tartalmazó akváriummal a fején zsonglőrködik és énekel. Vagy egy hölgyet, aki a robogóján érkezve letelepült a Montmarte-nál, gyorsan összedobott egy csicsás díszes kis asztalkát, amit a faragott fadobozoktól kezdve, a mindenféle babákon át, a nem-tudom-mit-ábrázoló fotókig minden díszit, és a tekerős (amikor visszaolvastam teknősnek olvastam – de nem!) hangszerén játszva igazán bájos francia dalokat énekel, miközben a CD-it értékesíti. Hát Párizsban ilyeneket is látni. Ugye, hogy művészi?

 

 

 

 

 

Egyéb látnivalók is vannak (hozzám hasonló vicces gyerekeknek): például, ha elmentek az Eiffel toronyhoz, és a Bir-Hakeim metró megállónál szálltok le, ott van egy nagy tér, ahol mindenki az Eiffel toronnyal fotózkodik. A tér érdekessége, hogy mindenki olyan vicces-művészi fotókat akar magáról készíteni (persze, hogy a fácséra – ez leírva még hülyébben „hangzik”), ezért az emberek húszasával egymás mellett csinálnak úgy, mintha felülről megfognák az Eiffel tornyot és tartanák, vagy mintha megérintenék a tetejét. Én direkt nem olyat csináltam, hanem ilyet. Hahaha.

Ha tudnék franciául, viccből biztosan megkérdezném az egyik afroamerikait, aki Eiffel tornyot árul mindenféle formában, kiszerelésben, a legkülönbözőbb színekben és anyagokból, amikor épp nem „dolgozik” – merthogy ilyenekből több ezer van a környéken és a nem-környéken is bőven akad -, hogy mi a foglalkozása. „- Eiffel torony árus vagyok. –Maga árulja az Eiffel tornyot? És mit szólnak ehhez a franciák? –Kegyed nagyon vicces, Mademoiselle. –Köszönöm.”

 

 

 

 

 

A számomra legkedvesebb élményt viszont tényleg semmi sem tudja felülmúlni. Persze ez már nem tartozik szorosan a cikkhez, de hadd menőzzek kicsit. Kicsit csak, jó? Szóval, egyik reggel, amikor bementem egy pékségbe „valami francia reggeliért” – ez nem csak bagett lehet ám… Igen, én is meglepődtem. Na, jó nem. -, a kedves eladóhölgy nagyon széles mosollyal gagyogott valamit franciául nekem. Egy szót sem értettem, de olyan bájos volt az egész. Visszamosolyogtam (mi mást tehettem volna), és bágyadt arckifejezéssel próbáltam sugallni, hogy egy szót sem értek, de biztos nagyon kedvesnek tetszik lenni. Szerencsére volt, aki lefordítsa nekem: azt mondta nagyon tetszik neki a ruhám. És bár lehet, hogy nem is ezt mondta, én naivan elhittem, és az élmény felbecsülhetetlen volt ebben a helyzetben, a cuki kis párizsi pékségben, franciául. A ruhát pedig 7, azaz hét éve kaptam anyukámtól. Itt szeretném megköszönni. Újra.

 

 

Hát ilyen volt Párizs. Popkult szemüveggel.