Nem sűrűn mondok ilyet, de ma este tízkor tessék leülni a tévé elé, és megnézni a James Fenimore Cooper azonos című regénye alapján készült Az utolsó mohikán című filmet. Harc, árulás, választási kényszer; katonák, indiánok, telepesek; mindez felturbózva egészen fantasztikus zenével és varázslatos helyszínekkel - hát ezt kapja az, aki követi a Munro lányok kalandos utazását az amerikai vadonban.

Cora Munro (Madeleine Stowe) a húgával, Alice-szel (Jodhi May) a William Henry-erődbe indul, hogy meglátogassák édesapjukat, Munro alezredest (Maurice Roëves), az erőd parancsnokát. A lányokat kíséri Duncan Heyward őrnagy (Steven Waddington), aki Cora kezére pályázik. A kis csapatot úr közben megtámadják az indiánok, de három idegen férfi a segítségükre siet, és nem csak megmentik az életüket, de kísérőjükként is szegődnek, és velük tartanak az erődbe. Ők Sólyomszem (Daniel Day-Lewis), Csingacsguk (Russel Means), a mohikán törzsfőnök, és a fia, Unkasz (Eric Schweig).

Munro alezredes nagyon örül a lányai megjelenésének, de ugyan akkor halálra is rémíti őt a kialakult helyzet. A franciák ugyanis erősen támadják az erődöt, és Webb tábornok (Mac Andrews) segítsége nélkül a William Henry már nem tartható sokáig. Márpedig a támogatás nem akar megérkezni, ezért Munro úgy dönt, hogy leteszi a fegyvert Montcalm (Patrice Chéreau) előtt, cserébe a szabad elvonulásért.

Az öreg katona egyenesen a halálba masírozik az embereivel, mert amint kikerülnek a franciák látóteréből, rájuk támadnak az indiánok Magua vezetésével, aki személyes sérelmeit akarja megtorolni. Az eredmény: rengeteg megskalpolt halott, és menekülő főszereplők. A Munro lányok a nagy ruháikban nem igazán képesek tartani a lépést a férfiakkal, így elkerülhetetlen, hogy utol érjék őket az üldöző indiánok. Végül úgy döntenek, hogy a lányok az őrnaggyal és a velük tartó énekmesterrel hagyják magukat elkapni, így időt nyerve Sólyomszemnek és a mohikánoknak a meneküléshez, hogy ők aztán kiszabadíthassák a többieket a fogságból. A mentő akció azonban csak félig-meddig sikeres... A film végére készítsetek be zsepit!

J.F. Cooper, mint sok más író, a saját életéből is merített a regényei megírásához. Valószínűleg volt is neki honnan ihletet szerezni, nem lehetett valami unalmas ember. Miután kirúgták a Yale-ről, tengerésznek állt, de ott sem maradt sokáig, inkább letelepedett és családot alapított. Ekkor kezdett el írni is, és vált a XIX. század első felének egyik legtermékenyebb írójává. Valószínűleg nagyon sokan ismerik itthon is a Nagy indiánkönyvet, amely a következő történeteket tartalmazza: Vadölő, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri, no és persze Az utolsó mohikán. Aki olvasta ezt az utolsó, a mi szempontunkból fontos regényt, annak szemet szúrhatott, hogy a film készítői igencsak éltek az alkotói szabadság adta jogokkal, és annyira belenyúltak az eredeti történetbe, hogy még a szereplők közötti szálakat, vagy a nevüket (Sólyomszem - Hosszú Puska) is megváltoztatták. Bátor húzás. Nem hinném, hogy ettől olyan nagyon megváltozott a film mondanivalója, csak egy kicsit könnyebben fogyaszthatóvá vált.

Talán ilyen emészthetőségi kérdés a film egyetlen sötét foltja is: az indiánok ábrázolása. A készítőknek lett volna lehetőségük arra, hogy Maguát megtartsák gonosznak, de mondjuk a delavare-oknál megmutassa, hogy nem minden indián rossz indián. Ebből a szempontból a két mohikán nem igazán mérvadó, mert ők már túl közel kerültek a sápadt bőrűekhez. Ha ezt a kis hibapontot nem számoljuk, akkor a film tényleg elképesztően jó! A csata jelenetek nem tűnnek megjátszottnak, a döntés helyzetek kiélezettek, a dráma pedig igazán zsepi gyilkos.

Ja és még a zenéje is isteni!