Az előző rész óta hivatalosan öt év telt el. Immár 1915-öt írunk, és még a mindig örök Edward herceg szigete is megváltozóban van. Dianaból a férje mellett igazi dáma lett, Anne pedig (még mindig menyasszonyként) egy árvaházban dolgozott, mint tanárnő. Gil állást kapott New Yorkban, ezért ő és Anne Amerikába költöznek egy évre, amíg befejezi a tanulmányait.

Anne New Yorkban egy kiadónál kezd dolgozni, mint szerkesztő. Ebédszünetekben persze saját regényét írja - ekkor fut össze a sztáríró Jack Garrisonnal (Cameron Daddo), akivel egyből kezdenek is összebarátkozni. Sőt, a dolgok kezdenek komolyabbá válni kettejük között. Elkezdenek együtt dolgozni, ami Jacknek új színt hoz az életébe, Anne-t pedig jobb íróvá tesz. Nem lehet minden ennyire tökéletes, hiszen akkor hamar véget érne a film. Anne-t a kiadó átveri, Gil pedig a mentorával képtelen egyezségre jutni a munkamorált illetően. Így aztán a jegyespár összepakol, és hazaköltözik a Zöld Oromba.

A felhőtlen boldogságot még Avonlea-ben is képes megzavarni a háború. Gil jelentkezni akar a helyi rehabilitációs intézetbe orvosnak, de sokan rossz szemmel nézik, hogy életerős férfiként nem a fronton van. És ugyan ez igaz Diana férjére, Fredre is. Otthon Anne és Gil esküvőjét tervezgetik, amikor Fred robbantja a hírt: feliratkozik. Diana nem hisz neki, de előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni a tényekkel. Például miután a férje már felszállt a hajóra.

Anne és Gil gyorsan megesküsznek - Gil már egyenruhában áll az oltár elé. Az esküvő után vonatra száll és a frontra utazik. Aztán ugrunk egy kicsit, és 1918. januárjában járunk. Anne otthon ír, és magántanulókat fogad. A Gilnek írt leveleit pedig visszaküldik Európából. Anne nagyon aggódik, főleg mikor kiderül, hogy Fred bevetés közben eltűnt. Jópáran, köztük Moody (Zack Ward) meghaltak, Fred eltűnt, Gilt nem lehet utól érni... Anne elhatározza magát, és Franciaországba utazik. Fél év kell hozzá, hogy Anne "Mata Hari" Blythe eljusson ahhoz a tábori kórházhoz, ahol elvileg a férje van, de a vonata meg sem áll a városban, mert az ostrom alatt áll. Három menekült kapaszkodik fel hozzájuk a vagonba, az egyikük a jó öreg Jack Garrison, aki most háborús tudósítóként dolgozik. Jack a vele utazó másik két embert, Colette-et (Sonia Laplante) és a kisfiát, Anne-re bízza. Colette azonban meghal, és a kis Dominique Anne-re marad. A nő ott találja magát egy idegen országban, a háború kellős közepén egy egyéves kisbabával - amikor Kanadából elindult, nem egészen erre számított.

 Hát a világháború miatt ez a rész (és várhatóan a következő is) kicsit komolyabb lett, mint az előző négy. Persze az alapfelállás még mindig nem változott, és ugyan azokat az értékeket közvetíti továbbra is a film, de a fronton játszódó jelenetek komolyabbá teszik a filmet. A felszínen. Mert ha ezt lehámozzuk róla, akkor ugyan azt a drámát kapjuk, ami eddig is jellemző volt Anne életére. Bár ilyen életveszélyes helyzetbe még soha nem került. Akkor sem, amikor a nyárikonyha tetőgerincén akart végigmenni, csak hogy visszavágjon Josie Pye-nak (Miranda de Pencier).

Freden kívül azt hiszem teljes mértékben az eredeti szereplőgárdát láthatjuk viszont. Ami egyrészt jó, mert így mennyivel szerethetőbbek és hitelesebbek a karakterek, másrészt viszont elég furán néz ki, hogy a huszas évei közepe felé játó Anne és Gil egy tizessel többnek tűnik. Az első négy részben tényleg nagyon jól mutattak a főbb szereplők, de a folytatással talán túl sokat vártak.