Valamikor 1993-ban a Pusztító című film vetítésekor még áhítattal bámultunk a 2032-re elképzelt jövő csodáira: az érintőképernyős kijelzőkre, a „beszélő” GPS-re, és Wesley Snipes hidrogénezett hajára. Hát akkor nem gondoltuk volna, de jól bepörgött a kis társadalmunk, így 2011-re. Mondjuk, a higiénia annyira nem kerül előtérbe, mint a filmben; testnedveket még manapság is előszeretettel cserélgetünk.

 

Szóval Wall-E kicsit több, mint egy cuki, érzelmekkel rendelkező és szerelembe-eső robot. A film mondhatni a 21. században napirenden lévő divatos problémák egyik lehetséges végkimenetelének bemutatása. Sok film feszegette már az érzelmekkel rendelkező robotokat (Terminátor; Én, a Robot; stb.). Persze, persze mi még nem tartunk ott, még mi vagyunk az érzelmes emberi lények (legalábbis naponta megosztjuk a facebook-on, twitteren stb. az érzelmeinket/állapotunkat…).

 

Az addig még talán oké, hogy a Nasa robotokat küldene a Holdra, de mikor vesszük észre, hogy a robotok már ott vannak a mi életünkben? Például a porszívórobot (amely „egyetlen gombnyomással felporszívóz…”). Lehet, hogy a gépeknek (még!) nincsenek érzelmeik, de azért előszeretettel ruházzuk fel őket emberi tulajdonságokkal, mint például intelligens mosógép, okostelefon meg „hülye számítógép”(aminek én nevet is adtam)…

 

És azok után, hogy szinte minden cselekvésünkre van külön gépünk/robotunk, tényleg csodálkozunk, hogy tömegesen elhízunk? A Wall-E film egyébként nagyon ötletesen vizualizálta ezt a folyamatot a csillaghajó-kapitány felmenőinek fotóival.Állítólag „csak Európában és az Egyesült Államokban jelenleg több mint 70 millió ember elhízott, ezen felül további 163 millióan túlsúlyosak”. Úgy tűnik, hiába mutogatnak csont-vékony, anorexiás-bulimiás nőideálokat a média mindenféle platformjain, kicsit átestünk a ló túloldalára, vagy valahogy nagyon nem találjuk azt az állítólag hasznos arany középutat. (Mondjuk, én is csokit rágcsálok közben… abbahagyom.)

 

Szóljunk már erről a szegény Wall-E-ról is, aki naphosszat szemetet pakol, hogy az emberek visszatérhessenek a bolygójukra, amit „sikeresen” betelítettek hulladékokkal. Azt hiszem, most nem kell mélyebben belemenni a környezetszennyezés kérdéseibe, meg abba, hogy hogyan lett a környezetvédelem is a fogyasztásnövelés marketingeszköze. Csak egy költői kérdés: Wall-E mit szólna, hogy az ő nevével adnak el világszerte mindenféle kacatokat, amikkel pár hét/hónap használat után tovább növelik a munkaidejét?

 Szóval most már talán világos, hogy a kóla reklámszövege mit keres ebben a bejegyzésben (vagy talán felesleges a többi dologgal együtt). Én nem akarok és nem is fogok ítéletet mondani, valahol én is része vagyok ennek a fogyasztásra kiéhezett társadalomnak. Nem szabad mutogatni, mindenkié a felelősség. Kicsiké, nagyoké. Telteké, karcsúaké. Éjjel, nappal. Úton, útfélen.