A Twilight széria óriási sikere kapcsán újabb és újabb vámpír-történetet kapnak elő, meglovagolva ezt a hatalmas hype-hullámot, ami feltartóztathatatlanul söpör végig a világ minden táján.  Megszaporodtak a Z-kategóriás vámpír-románcos, álnéven firkantó írók, de ugyanakkor előkerültek a nagy öregek poros, sárga lapos, már majdnem elfeledett történetei is.

A Buffy, a vámpírok réme 1997-es bemutatkozása nyomán már lehetett sejteni, hogy van Anne Rice Vámpírkrónikáinak (amik még bőven a ’70-es, ’80-as évekre datálhatóak) rajongóin túl egy olyan célközönség, akik a jóval könnyedebb misztikus borzongásra vágynak, jórészt korukból adódóan. Ezt, az akkor még jóval kisebbnek induló hullámot ragadta meg a ’90-es évek elején Laurell K. Hamilton, majd a millenium után John Ajvide Lindqvist svéd író, akinek nevéhez a Let the Right One In című regény, majd film fűződik, és amit előszeretettel emlegetnek a Twilight európai, borongósabb, elvontabb elődjeként. Ugyanebben az időszakban ragadott tollat többek között Darren Shan és az a bizonyos Charlaine Harris is, aki megalkotta a The Southern Vampire Mysteries regényeket, ismertebb nevén a Sookie Stackhouse Krónikákat.

Ez az a regény-sorozat, amely az alapját képezi az HBO megbízásából elkészített True Blood sorozatnak. Harris regényét persze jelentősen felturbózták, és a klasszikus tini-történetből Allan Ball (Amerikai Szépség, Sírhant Művek) valami egészen mást hozott ki. Így akik azzal az elképzeléssel ülnek le a képernyők elé, hogy egy újabb Twilight Sagát látnak majd, bizony csalódniuk kell. Na, nem, nem a szerelmi szál vagy a drámaiság az, ami hiányzik, sokkal inkább a finomkodás, lágyság és a vegytiszta romantika az, ami kissé háttérbe szorul. A True Blood szakítani próbál azzal a 21. századi, modern felfogással, miszerint a vámpírok szexik, jók az ágyban és még érző szívük is van. Ettől természetesen még nem hiányzik a szerelmi szál a történetből, hiszen a központban Sookie (a gondolatolvasó) és Bill, már-már klasszikusnak számító ember-vámpír viszonya áll, sokkal inkább az a köntös az újszerű, amibe ezt az elcsépeltnek tűnő sztorit belebújtatták.

A regény átalakítása kivételesen jót tett ennek a sorozatnak, sokkal színesebb, és egy bizonyos megközelítésből nézve pedig egyenesen emberibb is lett. Nem csak a karakterek jellemvonása lett más, hanem sok olyan szereplőt és szálat írtak bele a sorozatba, ami a regényekben egyáltalán nem is szerepel. A szereplők szándékosan durvák és tökéletlenek, így a hollywoodi álomszereplők helyett (ld. Vampire Diaries) olyan karaktereket kapunk, akikkel akár azonosulni is lehet. Nekik sem áll jól, ha nincs rajtuk smink, ha tetőtől talpig véresek vagy sárosak, szeretnek káromkodni, és olykor erőltetett déli akcentusuk van. Oh igen, ez is Amerika, csak egy mások oldala: a redneckek poros valóságába invitál minket ez a sorozat, erőszakkal, vérrel és rengeteg erotikával megfűszerezve.

Kezdetben talán furcsa és szokatlan lesz ez az újfajta, formabontó megközelítés, ahogy majdhogynem főműsoridőben elénk tárul egy világ, amiben a gonosz bizony rossz, a halál pedig tényleg véres, és ahol a szexet nem csak a gyertyafény mellett lehet élvezni; de ahogy epizódról epizódra követjük a szereplők sorsát, már egyre kevésbé rökönyödünk meg az újabb és újabb fanyar humorú, bizarr fricskán.  Az i-re a pontot pedig Jace Everett főcímdala teszi fel: ’I wanna do real bad things with you.’