Aki nem látott még Jim Jarmusch filmet, annak szokatlan lehet a szinte eseménytelen történet, a lassú tempó, amely inkább mutat meg érzéseket, hétköznapokat, mint pörgős jeleneteket, de annál inkább beszippant az atmoszférája.

A zenét a rendező saját rockbandája (SQÜRL) szolgáltatta. Soundtrack itt, javaslom a cikk közbeni hallgatást, sokkal több értelme lesz a mondandómnak.

Ha össze akarjuk foglalni, hogy mit láthatunk két órán keresztül, akár egy mondatban meg is tehetjük, de a hangsúly itt nem a sztorin van, hanem az elmesélés módján. Egy vámpírházaspár: Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) hétköznapjait láthatjuk: beszélgetnek, zenélgetnek, táncolgatnak, olvasgatnak, esznek, kocsikáznak, nevetnek és alszanak. A szimbolikus neveket nem szeretném szájba rágni, de valóban, az örök szerelem megtestesülése látható ebben a melankolikus romantikus hipsztergót filmben.

 A bonyodalmat Eve húga, Ava (Mia Wasikowska) okozza, a csintalan, nyughatatlan, örökké zizegő, harsány, érzéketlen, agresszív vámpírlány, aki betoppan, és mint kiderül, nem először forgatja fel életüket.

Az elbeszélésmódnak, a képi világnak és a zenéknek köszönhetően egy másik világba repít minket a rendező, ahol a világból való kiábrándultság (Adam), és az életimádás (Eve) ellentétén keresztül ismerhetjük meg a művészet végtelen szeretetét és tiszteletét. Az álompáron keresztül megláthatjuk az élet valódi értelmét, és a szerelem titkát: valójában mindenre a művészet a válasz.

Stephanie Mayerrel ellentétben itt nincs kiábrándítóan nyálas szerelem vámpírok és emberek között. A vámpírlét, mint felsőbbrendűség jelenik meg, de egyáltalán nem evolúciós okokra visszavezetve, hanem az ember, mint barbár „zombi”-val való ellentétként, aki csak tönkreteszi a csodálatos természetet, s a vámpír, mint a kifinomult művész szimbóluma. És ott van ugye Ava, aki valahol középen lóg ebben a felosztásban, mértéktelenségével és bujaságával, közönségességével és mohóságával inkább emberi tulajdonságokat kap, de azért nála is megmutatkozik a művészet tisztelete. Egyértelműen a most uralkodó vámpírtrendre való teljesen kifordított reakció ez a film, ahol a vér, mint ihletet adó, messzire repítő drogaddikcióként van ábrázolva. Ösztönösen élő kulturlények a vámpírok, s az ebben lévő paradox jelentés teszi ezt olyan esszenciálissá.

Ahol Tilda Swinton megjelenik, ott amúgy sem várunk semmi szokványost, és hát itt is hozta a színvonalat, de a filmben megértjük, hogy ők Adammel együtt teljesedhetnek csak ki. Szerelmük alapja, az egymás tökéletes kiegészítése, a depresszív Adam és az életteli Eve, tökéletesen megértik egymást, hisz ott van mindegyikükben egy kicsit a másik oldal is, de így együtt tudják megtalálni a tökéletes középutat. Adam es Eve olyanok, amilyenek mi mindig is szeretnénk lenni. A halhatatlan szerelem megtestesülései.

• A vámpír tehát metafora.
• A vámpír a művész. Az ember a romboló barbár.
• Halhatatlan műalkotások, magasabb rendű remekművek birtokosai ők.
• Több száz év tapasztalatával látják a világot, és mutatják meg a lényeges dolgokat számunkra.
• Vagy észrevesszük ezt, vagy nem.

Nem ajánlom a filmet azoknak, akik inkább a mainstream pörgősforgós seggberugós filmeket kedvelik, sem az Alkonyat rajongóknak, sem a Marveles Loki rajongóknak, sem azoknak, akik még nem láttak filmet Jim Jarmuschtól (Kávé és Cigaretta, Szellemkutya, Éjszaka a Földön…), sem azoknak, akik nem néznek művészfilmeket, sem akik valami szaftos horrorban reménykednek.

Aki viszont kizárta magát a fenti kategóriákból, az valószínűleg a film után egy keserédes szájízzel fog ücsörögni, hogy most akkor mit is látott? És akkor kell elgondolkodni, hogy mit…