Beth még 30 éves sincsen, de már jó hosszú utat bejárt. London szegény negyedében született a 19. század közepén, és előbb apját - akiért talán nem is volt akkora kár -, majd anyját is elveszítette. Dologházban tanította a kisebb gyerekeket írni és olvasni, majd rátalált a szerelem, és Thomas Ackerley felesége lett. Nem sokáig tartott a boldogság: Thomas meghalt. Ekkor jött egy gazdag asszony, aki társalkodónőként maga mellé vette Betht, évek múltán pedig, rokonság hiányában, ráhagyta teljes vagyonát. Még mindig csak 1881-et írunk, és az egykor éhező Beth immáron gazdag özvegyasszony. Na innen indul Jennifer Ashley Mackenzie sorozatának első kötete.

Azt nem tudom, hogy mi vitte rá Betht, mindenesetre tény, hogy eljegyezte magát egy Lyndon Mather nevű pasassal, akiről az első pillanattól fogva tudjuk, hogy mekkora balfék, pedig még nem is ismerjük a kis titkát. Mather persze eldicsekszik a jó szerencséjével egyik gazdag ügyfelének, Lord Ian Mackenzie-nek, hogy jobban bevágódjon nála, na meg persze a bátyjánál Hartnál, aki Kilmorgan hercege. Számára azonban rosszul sül el a dolog, Ian ugyanis figyelmezteti a hölgyet vőlegénye sajátos ízlésére, és hát a beszélgetésük odáig fajul, hogy Ian megkéri Beth kezét. Az asszony levegőt is alig kap, nem csak a meglepettségtől, hanem Ian közelségétől is, akit.. hát... meglehetősen vonzónak talál. És most nagyon enyhén fogalmaztam. A dolog kölcsönös, Ian ugyanis azért kéri meg az asszony kezét, mert szerelmeskedni akar vele, és mivel Beth nem tűnik olyannak, akivel ezt gyorsan le lehetne zavarni, ezért törvényesítené a dolgot. Ja, és ezt meg is mondja a nőnek.

Beth, amint összeszedte magát, levélben megköszönte Iannek a figyelmeztetést, közli vele, hogy az eljegyzést felbontotta, továbbá azt is, hogy Párizsba utazik. Ian pedig csomagol, mert ugyan akad még valami elintézni valója, de aztán az asszony után ered.

Nem tudom, Beth hogyan tervezte az új életét, de biztosan nem arra számított, hogy Ian bátyjába, a festő Mac Mackenzie-be fog belebotlani, aki rajzleckéket ajánl fel neki, illetve hogy beköltözik Lady Isabellához - Mac felesége, akivel 3 éve külön élnek - aki igaz jó barátnője lesz. Aztán megérkezik Ian is, és hát ami elkerülhetetlen, az tényleg elkerülhetetlen: szeretőkké válnak. Minden szép és jó is lehetne, ha nem bukkanna fel a Scotland Yard egyik felügyelője, egy bizonyos Lloyd Fellows, aki élete céljának tekinti, hogy tönkre tegye a gazfickó Mackenzie-ket. Elég jó kártyák vannak a kezében: szemtanú látta Lord Ian Mackenzie-t elhagyni azt a házat, ahol megöltek egy prostituáltat. Ráadásul a jó Lord 5 évvel korábban egy ugyan ilyen ügybe keveredett, és az elmeállapota miatt sokan nem is kételkednek a bűnösségében. A közhiedelem szerint Ian Mackenzie ugyanis bolond.

Valójában persze nem bolond, csak olyan, mintha autista lenne. Nem szereti, ha megérintik, nem néz az emberek szemébe, nehezen értelmezi az érzelmeket, mindent megjegyez, amit hall, na és olyan dühkitörései vannak, hogy ha valamin felhúzza magát, akkor két ember kell, hogy megállítsa. Apja ezért szanatóriumba záratta, ahol hosszú évek alatt kezelés címszó alatt sokáig kínozták a férfit. A herceg halála után azonban Hart első lépése az volt, hogy kihozatta öccsét arról a helyről, amiért Ian a mai napig hálás neki.

Egyébként a többi testvérnek is megvan a maga zizije. Hartnál jobb ember a hercegi címet nem is örökölhette volna, a legidősebb testvér ugyanis vérbeli politikus, és élvezi, amit csinál. Felesége meghalt, sokan őt hibáztatják érte, köztük természetesen Fellows is. A könyv végén az egyik öcsi emleget egy bizonyos Eleanort, akinek a kezért Hart még a házassága előtt megkérte, de kosarat kapott. Na a tesó szerint ezzel az Eleanorral Hart igazán boldog lehetett volna, úgyhogy gondolom a sorozat egyik következő részében róluk olvashatunk majd.

Hartot Cameron követi a sorban, aki azt hiszem a kedvencem a testvérek közül. Cameron kemény ember, aki szintén elveszítette a feleségét, nem is akármilyen körülmények között. Az asszony állítólag megbolondult, meg akarta ölni a fiúkat, Danielt egy késsel. Cameron megakadályozta a tragédiát, de megsebesült az arcán, az asszony pedig meghalt. De Daniel ép bőrrel megúszta, bár hogy a lelkét miféle trauma érhette, az más tészta. Egyébként Cameron is olyan, mint a többi Mackenzie, határozott, erős és szókimondó, de van benne vmi titokzatosság, amit majd a saját könyvében talán megfejthet az olvasó. Míg Hart szíve csücske a politika, addig az övé a lovak.

A harmadik Mackenzie Mac, akiről már írtam, hogy zseniális festő, és hogy három éve külön él a feleségétől, Isabellától. Bár a pár a szétköltözés óta kerüli egymást, elég nyilvánvaló, hogy még mindig szerelmesek a társukba, de úgy, hogy egyáltalán nem beszélnek egymással, sőt még egy légtérben sem hajlandóak megmaradni a másikkal, elég nehéz lesz újra összejönniük. Azért kétség ne férjen hozzá, hogy ez meg fog történni.

Maga a könyv egyébként más volt, mint amire számítottam, méghozzá jó értelemben. A központi karakterek kidolgozottak, Ian a maga "őrületével" a legkevésbé sem klisé, Beth a korszakhoz képest meglepően szókimondó, a rangjához képest pedig meglepően nyílt. A hangsúly egész végig a szerelmi szálon van, de kapott pár oldalt az erotika, valamint egy kicsit a krimi is. Ez utóbbi mondjuk - nagy bánatomra - nem kapott túl sok teret, annak ellenére sem, hogy meglehetősen nagy potencia volt benne. A könyv végére kicsit már túl rózsaszín lett a sztori, talán pont azért, hogy a krimit ellensúlyozza valahogyan, pedig erre nem lett volna szükség. Ettől függetlenül borongós téli estéken könnyen meglehet, hogy előkapom a folytatást, mert az azért érdekel, hogy mi lesz Cameronnal.

A Lord Mackenzie tébolyával a 2013-as várólistámat csökkentettem.