Fura dolog történt Jo Nesbø rendőrnyomozójával, Harry Holéval: kalandjainak sorozatát nem az elején kezdhette megismerni a magyar közönség, hanem a lecsóba belecsapva kapásból a harmadik felvonásnál. Mára azonban már kaphatóak az "előzmények" is, így én nem a Vörösbeggyel, hanem a Denevéremberrel startoltam neki az ismerkedési folyamatnak.
Szóval Harry Hole. Fiatal rendőrnyomozó Oslóból, tele plecsnikkel kitüntetés gyanánt. A Denevérember idején 1997-et írunk, és hát Harry-nek Ausztráliába kell utaznia, ahol egy fiatal norvég lányt, az egykori gyerekműsor-vezető Inger Holtert megerőszakolták, majd megfojtották, és végül holtestét a part menti sziklákra dobták. Nem szép módja a halálnak.
Harry tehát Sydneybe utazik, és a helyi erőkkel együtt nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki és miért ölte meg Ingert. A rendőrfőnök, Larry Wadkins egy aboriginal nyomozót, Andrew Kensingtont jelöli ki Harry kísérőjéül, aki norvég (és magyar) szemmel nézve elég fura fazon. Elég például csak annyit mondani, hogy a kontinensen még ki nem halt hippik táborát erősíti, igaz ő kevésbé eszmei alapon csatlakozott.
Na jó, vissza az ügyhöz. Szóval Inger halott, és az első gyanús alakért nem is kell messzire menni: Evans White volt Inger barátja, foglalkozását tekintve pedig drogkereskedő a fiatalember. Megér Harrynek és Andrewnak egy utat Brisbaine-be, de Evansnak van alibije a halál idejére - az egyik másik barátnőjével hancúrozott éppen. Andrewnak hála azonban két másik férfi is képbe kerül, az egyik egy Otto Rechtnagel nevű meleg bohóc, a másik pedig egy tehetséges boxoló, aki nem mellesleg Kensington protezsáltja, Robin Toowoomba. Első ránézésre sem Otto, sem pedig Robin nem gyanús, sőt még csak az ügyhöz sem nagyon köthetőek, de mint mondtam, ez csak első ránézésre tűnik így.
Harry egyébként a kikapcsolódásra is fordít időt. Inger egy Albury nevű helyen dolgozott csaposként, ezért Harry és Andrew oda mennek kikérdezni a főnökét, hátha tud valami információval szolgálni az akkor még titokzatos barátról. A nyomozó itt találkozik Inger egyik munkatársával, a svéd Birgitta Enquisttel. Harry randit kér tőle, és kap is. Persze összemelegednek, és Brigittának hála ismerünk meg olyan részleteket Harry múltjából, amik sok mindenre magyarázatként szolgálnak azoknak, akik a magyar kiadás sorrendjében olvasták a köteteket.
Angolul értőknek egy interjú részlet Nesbøval a Denevéremberről, angolul nem értőknek pedig nyelvlecke arról, hogy ejtik Harry nevé:
Őszintén szólva picit más volt életem első Nesbø élménye, mint amire számítottam. Lassan, sőt helyenként vontatottan indult a sztori, és a könyv első felét az izgalmak is elkerülik. Van helyette ausztrál őslakos monda, kulturális különbségek a karakterek között, visszafogott leírások és már-már lelkizősnek tekinthető vallomások. Utána persze beindul a krimi vonal, fordulatokkal és izgalommal, de ha nem olvastam volna kritikákat például a már említett Vörösbegyről, akkor nem biztos, hogy a közeljövőben folytatnám a Harry Hole sorozatot. Előbb-utóbb tuti visszatérnék, hiszen a polcomon figyel három másik kötet, de csakis egy kis ülepedés után.
Ami tetszett a Denevéremberben, az a szokatlanság, hiszen sem a norvég "virtussal", sem pedig az ausztrál közeggel nem sűrűn futok össze olvasás során, az őslakos monda pedig kifejezetten kuriózumszámba megy - még ha ez utóbbi picit olyan, mintha ráerőszakolta volna Nesbø a történetre. Ezen kívül maga Harry is tetszett, és nem azért, mert a skandináv pasik a gyengéim, hanem mert ő sem tökéletes, mint az emberek általában, és az élete, a múltja, bár tényleg tragikus, de cseppet sem rendkívüli vagy meseszerű. Sőt, még szuper ereje sincsen.
A Denevérember a hányattatott sorsú 2013-as várólistámon szerepel.
