Vertigo Media

Szeptember 22-én került országos moziforgalmazásba az Így ért véget a nyaram című film. Az alkotás a 60. Berlinalen a legjobb film kategóriában versenyzett az Arany Medve díjért. A két főszereplő (Grigorij Dobrygin, Szergej Puskepalis) megosztva nyerte el a legjobb férfi színésznek járó Ezüst Medve díjat, és a legjobb operatőr Ezüst Medve díját is megnyerte a mozi. A Londoni Nemzetközi Filmfesztiválon olyan filmek előtt nyerte meg a fődíjat, mint a Fekete hattyú, A király beszéde és a 127 óra. A fényképezést Európa Filmdíjra is jelölték. Az Így ért véget a nyaram a világ legrangosabb fesztiváljain aratott hangos sikert, a filmszakma mellett a közönség körében is osztatlan elismerést aratott.

Legelőször mikor ezzel a címmel találkoztam, nem gondoltam volna, hogy egy orosz filmdrámáról van szó; minimum valami bugyutább tinédzser film volt az első tippem. Aztán azt nem bírtam feldolgozni, hogy egy drámát kell megnéznem a moziban. Ugyanis az a véleményem, hogy az ilyen típusú filmekhez kell egy lelkiállapot, egy hangulat. Ha pont nincs egyik sem, akkor biztos vagyok benne, hogy nem akarjátok megnézni, ha szeretitek a művészi, elgondolkodtató, ámbár szenvedős filmet, és nem utolsó sorban az orosz nyelvet - szeretettel ajánlom figyelmetekbe.

Nekem azért is kihívás volt ez a film, mert nem rajongok a drámákért, sőt kifejezetten nem szeretem őket, mert elég dráma van a világban, minek azt még a moziban is nézni. Az egyetlen pozitívuma látatlanban, hogy oroszul beszéltek benne – hozzáteszem, nem a beszédközpontúság jellemzi.

Miután végignéztem az egészet, hol úgy éreztem kellemesen csalódtam, hol pedig kicsit elpocsékolt időnek. Mégis valahol biztos több vagyok, hogy ott voltam, láttam és elgondolkodtam.

Ahogy a legelején említettem a film elnyert pár neves díjat; kiérdemelte maradéktalanul. Azok a csodálatos természeti felvételek a kegyetlen, jeges világról lélegzetelállító volt, már-már csontig hatolt. Pavel Kostomarov kamerakezelését tanítani kéne, mindenképpen.

Vertigo Media

A történet az elszigetelt környezetben, kihívásokkal küzdő emberi lélek változásait hivatott bemutatni. Hogyan fészkeli be magát a bizalmatlanság egy olyan emberi kapcsolatba, ahol mindkét fél a másikra van utalva, és pont ezért nagyon fontos lenne a maximális bizalom. Ismét bebizonyosodik, hogy mi emberek mennyire gyengék és esendők vagyunk a sorssal, a természettel szemben.

Szergej Puskepalis és Grigorij Dobrygin nem véletlenül nyerték meg a fent említett Ezüst Medve Díjat, és megsúgom Grigorij egész helyes.

A zenét sem szeretném kihagyni a megemlítendők sorából, ugyanis nagyon megragadja a hangulatát a jeges tájnak és az elmerengő embernek. Dicséret a zeneszerzőnek: Dimitrij Katkhanovnak.

Összességében azt tudom nyilatkozni, hogy drámaként lehetett volna sokkal rosszabb és lehangolóbb, de úgy vélem nem volt elég mélyreható; nem ültetett bogarat a fejembe. A vége nem volt olyan fordulatos, mint amit sugall egész idő alatt a történet, így ez levon az értékéből. Természetfilmként, vagy dokumentumfilmként elment volna.

Értékelés: