Murakami Haruki azonos című regényének filmes adaptációját igazi ínyenceknek ajánlom, olyanoknak, akikhez közel áll Murakami, általában véve a japán művészet, vagy csupán kedvelik a művészfilmeket.

Norvég Erdő@Fórum Hungary

Nem meglepő, hogy a Norvég Erdő megérett arra, hogy film készüljön belőle, aminek megfilmesítését többször is elutasította az író, miközben a Beatles számról elkeresztelt regény hosszú utat tett meg világszerte a sikerlisták felé, hogy aztán kitörölhetetlenül beírja magát a szépirodalom nagylexikonjába. Murakami jellegzetes stílusa egyre több és több olvasni szerető embert ragad magával, regényei tele vannak melankolikus érzelmekkel, szenvedéllyel, a keserű magány és elszigetelődés gondolatával, forró szexualitással, melyek a misztikum, a fantázia és a valóság hármasán keresztül elevenednek meg, többnyire a ’68-as diáklázadások korában. Éppen ezek azok a motívumok, amelyek a Norvég Erdőre is oly jellemzőek.

A történet három fiatal köré összpontosul: Watanabe, Kizuki és Naoko különös viszonya összeláncolja őket, elválaszthatatlan barátságuk-szerelmük egy életre megpecsételi sorsukat. Kizuki és Naoko kisgyermekkori barátságából a kötődésen át egy szerelem formálódik ki, amely azonban sosem tud igazán kiteljesedni. Kizuki végső kétségbeesésében az öngyilkosságot választja kizárólagos megoldásként, hiszen úgy érzi, nem képes boldoggá tenni Naokot, aki a fiú halálát követően szépen lassan az őrület hazug biztonságába menekül.

Watanabe új életet kezd, drámatörténetet tanul egy tokiói egyetemen, mikor is Tokióba is elér a diáklázadások szele, a fiatalok hangot adnak csalódottságuknak, s megújulást követelve, a jogaikért harcolva az utcára vonulnak. A fiú azonban nem tud azonosulni a lázadások eszmeiségével, így még inkább elszigetelődik, könyveibe menekül, ahonnét csak a zűrös nőügyeiről elhíresült Nagasawa tudja időnként kiszakítani. A szürke hétköznapok akkor borulnak fel, amikor Naoko és Watanabe sorsa ismét összefonódik, hogy a gyászban megtört lány a régi barát karjaiban keressen vígaszt. Ám a kettőjük kapcsolata csak feltépi a régi sebeket, így az ő szerelmük sem lesz képes a kiteljesedésre. A fokozatosan elszigetelődő Naoko egyre távolabb kerül a valóságtól, s ezzel együtt Watanabe-től is, mígnem a fiú életében megjelenik a tökéletes ellentét, Midori. Egymásnak feszül a szenvedély és ridegség, hideg és meleg, vidámság és keserűség. Watanabe döntését végül Naoko hozza meg, így a plátói érzelmek felett fejet hajt a kegyetlen racionalitás.

Fotó@Fórum Hungary

Anh Hung Tran filmrendező egy cseppet sem volt könnyű helyzetben, mikor Murakami közel 20 év után szabad utat engedett a filmes adaptációnak. A vietnámi-francia rendező munkáját főként az nehezítette, hogy olyan nyelven kellett a színészeket irányítania, amelyen nem beszél, és egy olyan kultúrát kellett megidéznie, melyet nem ismer igazán, ezért a kiváló színészek nagyban hozzájárultak a film elkészültéhez. A Bábelből már jól ismert Rinko Kikuchi Naoko szerepében tökéletes alakítást nyújt, de nem kevésbé volt kiváló választás Matsuyama Kenichi, aki korábban már a japán animék rajongói számára ismerős Death Note-ban is megmutatta tehetségét. Mizuhara Kiko, vagyis Midori, inkább naiv bájosságával ragadja meg a nézőt, mintsem páratlan alakításával.

A Norvég Erdő, és vele együtt az író stílusa a legsarkalatosabb pontja a filmnek, így a narrációban észlelhető hiányosságokat a művészfilmekre jellemző sajátos képi világgal igyekszik ellensúlyozni, ami mindvégig szembehelyezkedik a történésekkel. A pozitív töltetű diskurzust egy szomorú képi motívum vonja újra és újra egy paradox helyzetbe, amitől mindvégig bennünk marad a szereplők letargikus kétségbeesése. Ekkor válik a laikus néző számára is érthetővé a címválasztás: a norvég erdő bár gyönyörű, ridegsége taszítóan félelmetes, mégis vonz a sötét rengeteg, az ismeretlen, az érthetetlen, érezve a késztetést, hogy vállalkozzunk a lehetetlenre: a meghódítására.  Az erdő a metafora, amit nem lehet meghódítani, nem lehet uralkodni felette vagy irányítani, és aki megpróbálja, súlyos árat fizet bukásáért.

A megfelelő zenei aláfestésről John Greenwood zeneszerző, a Radiohead jól ismert gitárosa gondoskodik, ami mellett felcsendül a címadó Beatles dal, a Norwegian Wood is. A Beatles és a korabeli zenék egyébként visszatérő elemei Murakami regényeinek, akárcsak a diáklázadás, a magány, a befejezetlen történet, az olvasás, vagy a főhős hobbija, az úszás.