Az osztrákok filmmogulja, Ernst Marischka nagy Romy Schneider rajongó lehetett, mert karrierje utolsó szakaszában öt filmet is forgatott a fiatal, pályakezdő színésznővel. Ezek közül sorban az első az Egy királylány gyermekkora volt, aminek forgatásakor Romy még csak tizenhat éves volt.

Nem sokkal Sissi előtt az angoloknak is megvolt a maguk nagy hercegnős története, egy olyan szereplővel a középpontban, akinek a nevét a világon tényleg mindenhol ismerik - ő volt Európa nagymamája, Viktória királynő. Az összehasonlítás persze nem véletlen. Az Egy királylány gyermekkora utáni évben készült ugyanis el a Sissi trilógia első része, és a két "projekt" alkotó gárdája több ponton is megegyezik. Arról nem is beszélve, hogy a történet is nagyon hasonló, kis túlzással Romy Schneidernek nem is kellett új karakter bőrébe belebújnia.

A Kensington palotában éldegél a fiatal Viktória hercegnő (Romy Schneider) édesanyjával (Christl Mardayn). A napjai elég unalmasan telnek, kecstan órára jár, meg hasonló finomságokat tanul. Ami vidámság van az életében, azt társalkodó-/barátnőjének, Lehzen bárónőnek (Magda Schneider) köszönheti. Többször is megemlítik, hogy a kis hercegnő milyen okos, de a sok tanulás ellenére sem sikerül magától rájönnie, hogy utód nélküli haldokló nagybátyja után csak egy valaki léphet a helyére, mégpedig ő maga. Így lesz Viktóriából királynő.

Az új feladatkörének köszönhetően egy új mentorra tesz szert Viktória. A miniszterelnök Lord Melbourne (Karl Ludwig Diehl) kicsit olyan, mint egy igazi nagypapa, aki megteszi, amit meg kell tennie, de e mellett kedves, játékos, és odafigyel az unokája királynő kívánságaira is. Anyunak persze nem tetszik, hogy Viktória mindenben Lehzen bárónőre és Lord Melbournere támaszkodik, de hát nem nagyon tehet ellene semmit. Egyetlen esélye van még arra, hogy befolyást szerezzen az ügyek intézésébe, ha olyan férjet talál a lánya számára, akire tud hatni. Csak hát másnak is eszébe jut a királynő kiházasítása, és fura módon a jelöltek mindegyikét Viktória elő-születésnapi vacsoráján akarják neki bemutatni. Anyu meghívja az orániai herceget (Peter Weck), anyu testvére, Leopold bácsi (Fred Liewehr), aki nem mellesleg a belga király, az orosz nagyherceget (Rudolf Lenz) támogatja, és Lord Melbourne is meginvitálja a saját "emberét", Albert száz-coburg-gothai herceget (Adrian Hoven).

Egy vőlegény jelöltet még talán elviselne Viktória, de hármat egyszerre már nagyon nem. Parancsot ad hát Lehzen bárónőnek a csomagolásra, és az egyik inassal, George-dzsal (Rudolf Vogel) a bakon megindulnak hármasban Dover felé, hogy áthajózzanak Franciaországba. Az úticél Párizs, hogy Viktória összehasonlító ismereteket szerezhessen a férfiak, és a szerelem terén.

A kis csapat azonban a vihar miatt nem tud átkelni a csatornán, és egy fogadóban kényszerül tölteni az estét. Úgy alakulnak a dolgok, hogy Viktória összeismerkedik egy német diákkal, akivel aztán együtt is vacsorázik, majd pedig végig táncolja az estét. Az álruhás királynő egyből meghódítja a férfit (és az őt viszont), aki tanárának (Paul Hörbiger) terveit felrúgva London helyett inkább Párizs felé venné az irányt, hogy a megismert fiatal lányt feleségül vegye. A tanár persze ezt nem hagyhatja, ezért megkörnyékezi Viktóriát, és felajánl neki 30 fontot, ha még akkor este továbbáll Doverből. Azt is elárulja a lánynak, hogy a diák nem más, mint Albert herceg, akinek a királynő kezét kellett volna megkérnie, de esze ágában sincs így tenni, mert hát ez a kis stöpszli elcsavarta a fejét. A királynő majd kicsattan a boldogságtól, és haza utazik.

Az elő-vacsora ugyan elmaradt, de a fogadásra haza ér az ünnepelt. A bálon a vőlegény jelölteket bemutatják Viktóriának, de ő csak azt várja, hogy végre Albert is felbukkanjon. Aki késve ugyan, de csak megérkezik. És majd' leesik az álla, amikor meglátja az uralkodót. A herceg üdvözli a királynőt, aki felkéri táncolni, és minden jól is megy egy darabig, de ahogyan az lenni szokott, jön egy félreértés, és az összeveszés... Hogy mi lesz a vége, azt a záró jelenetben megnézhetitek.

Jó, hát ez a film kicsit egyszerűbb, kicsit rózsaszínebb, mint a téma jóval frissebb kiadása, Az ifjú Viktória királynő, de hát aki leül megnézni az Egy királylány gyermekkorát, az az ötödik perc után tudni fogja, hogy mire vállalkozott. És ha nem tetszik, amit lát, akkor meg lehet nyomni a stop gombot. Használjátok bátran! Én mondjuk nem tettem, és nem bántam meg. Bár a mostani vetítés már a második repeta volt.