Az ember általában valamilyen elvárásokkal megy moziba. Thriller. Oké, akkor legyen kicsit izgi, kicsit para, a sztoriban legyen valami csavar, és legalább egyszer teljesen megalázó módon fel kelljen hördülnöm valamelyik jelenet közben úgy, hogy a teremben mindenki más teljesen csöndben van. Aztán ott vannak persze az alacsonyabb rendű kívánságok is: eredeti történet, válogatott zene, jó testű és félpucérkodni szerető főszereplő. Egy nőnek legyenek elvárásai, na. Roman Polanski nevét garanciának éreztem arra nézve, hogy nem egy kliséfilmre váltottam jegyet. A csalódás pedig nem jó érzés. Ha nem szándékoztam volna beszámolót írni az „élményeimről”, tuti kivonulok a filmről! Így viszont volt egy durván száz percem, amíg csak az órámat nézegettem.

Mike McAra öngyilkosságát követően az angol ex-miniszterelnöknek, Adam Langnek (Pierce Brosnan) új szellemíróra van szüksége. Egy olyan „profira”, aki elvégzi a feladatot, jelen esetben megírja Lang memoárját, de a kreditet nem gyűjti be érte. A feleség/ex-first lady, Ruth Lang (Olivia Williams) javaslatára Ewan McGregor karaktere is a jelöltek között van, egy rövid állásinterjú után a kiadóban meg is kapja a melót, bár nem teper érte túlságosan, szinte már rá kell beszélni, hogy ugyan öregem, fogadd már el! Amerikába utazik, hogy találkozzon a főnökkel, szigorú biztonsági előírások mellett elkezdenek dolgozni. Egy hónapja van arra, hogy a McAra-Lang dokumentációt átdolgozza, és prezentálható formába hozza. De ekkor robban a bomba: egy volt (kirúgott) munkatárs, Richard Rycart kezdeményezésére eljárás indul Hágában Lang ellen háborús bűncselekmények miatt. Ennyi történt másfél óra alatt. Nagyjából itt teljesült be a bevezetőben megfogalmazott egyik elvárásom, a beégős. Mondjuk nem az izgalomtól mordultam fel, hanem kordult egy hatalmasat a gyomrom.

Amit a történetből elmeséltem, az alapján a Szellemíró még akár jó film is lehetne. Öngyilkosság, ami talán egy álcázott gyilkosság, vádaskodó politikusok, hűtlenkedő házastársak, CIA, összeesküvés-elméletek – ebből azért ki lehet(ne) hozni valami izgalmasat. De ez nem sikerült. Az Adam Langnek álcázott Tony Blair, a körülötte lévő nők és a hozzájuk való viszonya annyira átlagos, szabványos és eredetiséget nélkülöző, hogy már azt hiszi a néző, ez valami beugratás. Aztán vége lesz a filmnek a nélkül, hogy ez bebizonyosodna. Kellemetlen.

Van egy, 1! rész a filmben, ami azért meglepett. Tényleg nem számítottam rá, bár lehet, hogy a reptéri eseményekkel csak azért nem számoltam, mert ekkorra már erősen küzdöttem az éhhalál folytonosan bennem motoszkáló gondolatával, és ez felemésztette a rendelkezésre álló agyi kapacitásom java részét. Na az említett jelenet kicsit felkavarta az álló vizet, és ezzel szépen végleg helyükre kerültek az eddig sem túl össze-vissza heverő darabkák. Megvan az elkövető, kiderül az indíték, és végre mehetünk haza.

Vegyük számba a jó dolgokat is, mert ilyen is akad a filmben. A szellemírónak nem tudjuk a nevét (Vagy csak átaludtam?).  Hát mennyire kézenfekvő az, hogy anonim maradjon egy olyan író, aki a saját munkáját sem vállalhatja fel, tehetségét másnak adja el! Ez egy kis diszkrét, igen finom, de iszonyat jó húzás szerintem, dicséret érte Robert Harrisnek, aki megírta a könyvet, és Roman Polanskinak, aki ezt nem változtatta meg. És mivel a bekezdés elején többes számot írtam, ezért most kell még valami kedveset írnom. Legyen a vége. Az tetszett. Szinte már természetes, hogy előre érezni lehet, mi lesz a következő, és egyben utolsó mozzanat, de nem csak úgy elénk vágja a rendező véres valóságban a dolgokat, hogy nesze, emésszetek. Nem hiába lakik az ördög a részletekben. Meg ugye Polanski, az azért rosszabb formájában is Polanski. Gratulálok az Ezüst Medvéhez egyébként! És most megyek, és megnézem a Pelikán ügyiratot. Csak hogy jobb legyen a szám íze.