Boddy movie – angol módra.

Szeretet és megbocsájtás.

Egyház és a valóság.

Hit és igazság.

Nagy kérdések ezek.

Mozinet

Stephen Frears valóságos eseményeket feldolgozó keserédes drámája hétköznapi emberek nem mindennapos problémáit dolgozza fel. Bár végül a négy oscar jelölésből (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb filmzene, legjobb női alakítás) egyet sem vitt el, mégis kiemelkedik mindközül. Felhajtás nélkül, kokós tőzsdecápák nélkül, látványorgia, eltévedt asztronauták és szuperhősök nélkül képes érzelmi nyomot hagyni bennünk. Emberközeli marad végig: egy ír nyugdíjas anyóval (Judi Dench).

Philomena Lee a romantika regényeket kedvelő, egyszerű, de nagyon bájos, néha idegesítő, értetlen és műveletlenül viselkedő vidéki ír kisnyugdíjas szomszéd néni keresi a tőle csaknem ötven éve elszakított fiát. Ebben segít neki a Martin Sixsmith (Steve Coogan) a karrierje mélypontján lévő riporter. A két karakter ellentéte, és a szomorú, de reményteljes cél hol megnevetteti, hol elszorítja a szívünket.

Philomena anyai ösztönnel keresi fiát, minden cselekedetét ez és hite irányítja, míg Sixsmith, az intelligens, gyakorlatias karaktert testesíti meg, s eleinte csak egy macerás bulvármunkaként tekint kapcsolatukra, amelyből később egy igen furcsa barátság kovácsolódik.

Mozinet

A kettejük kapcsolatában nem az iskolázottság vagy az ízlésvilág adja a valódi ellentétet, hanem a hit. A hit és megbocsájtás, amelyben Philomena megrendíthetetlen. S akármennyire is egyházellenesnek tűnhet a film, valójában sokkal inkább a hitre buzdít, hisz bebizonyítja számunkra, hogy hívőként jobb megélni a világot. Egy megbocsátani tudó asszonyról szóló példázat ez, s akármilyen fájdalmat okoztak neki az apácák, akármennyire tették tönkre az életét, Philomena megbocsát, és hite rendületlen marad, míg riporterünk egyre inkább igazságot akar szolgáltatni. Szerinte az egyház bűnös, és ez megbocsájthatatlan.

Mozinet

A film alapjául Martin Sixsmith The Lost Child of Philomena Lee című könyv szolgált, és ismerős lehet a 2002-es Magdolna nővérek című film is. A film a Magdolna menhelyről szól, ahol olyan lányokat tartottak fogva, dolgoztattak (és adtál el gyermekeiket), akik házasság előtt odaadták magukat egy férfinak (vagy belegyezés nélkül keveredtek szexuális erőszakba)  – és pechjükre gyerek lett belőle. A könyv és jelen film címszereplője pedig ötven év után megtörik, és keresésbe kezd.

Csak a filmet nézve is felháborodunk, dühösek vagyunk, igazságot akarunk, akárcsak Martin. Mindenkit megráz a történet, mindenki érzi benne az igazságtalanságot, és szinte hihetetlen módon Philomena az egyetlen, aki példát mutatva tud rendületlen hívő maradni. Szerinte ugyanis, a másik hibáztatása nem visz előbbre. És milyen igaza van. De milyen nehéz tud ez lenni…

Ezért szövődhet a két ellentétes karakter között barátság, hisz bármilyen intelligencia áll szemben az egyszerűséggel, Philomenatól mindannyian csak tanulni tudunk. Kedvenc mondatom az amerikai bisztróban hangzott el tőle:

„Kedvesnek kell lenni mindenkivel felfelé menet, hisz lehet, hogy találkozunk velük lefelé menet.”

Mozinet

Judi Dench pedig nem véletlenül kapta a jelölést. Rengeteg közelivel dolgozik a rendező, s amellett, hogy arra a megállapításra jutunk: mi is szeretnénk majd ilyen szépen öregedni, mit ő, csodálatos színésznő. Soha egy pillanatra nem esik ki a szerepből, és egy tekintetében annyi érzés tükröződik, amennyit Kristen Stewart egész életében képtelen lenne felmutatni.

Mozinet

Komor téma ez, de a bájos Philomena feloldja a feszültséget, olykor rendkívül szórakoztató kalandokba sodorja magát. Sírunk és nevetünk. S végül mégis magunk dönthetünk.

*Hivatalosan a magyar címhez tartozik, de egy nyúlós nyálas töltetet ad neki, a filmre egyáltalán nem jellemző. Minek oda?