A Papírsárkányok című, Khaled Hosseini regény nyomán készült film kicsit olyan, akár egy tanmese, a történet és annak konklúziója minden korosztály számára egy örökérvényű állítást tesz: a család és a barátság egy igazi kincs, amit akkor is őrizni kell, ha körülötted minden darabokra hullik szét, és amikor a saját magunkkal való szembenézés túl nehéz feladatnak bizonyul. 

Marc Foster rendező egy nagyszerű forgatókönyvet kapott a regény szerzőjétől, Khaled Hosseinitől, alaposan kidolgozott karakterrajzokkal és egy cselekményben, drámában gazdag történettel. Foster azok számára is érthetővé tette a sztorit, akik nem olvasták a regényt, mellőzve a túlzó hollywoodi klisék dömpingjeit. Hosseini tisztában volt vele, hogy kinek adja a jogdíjakat, Foster ugyanis már túl van két Oscar-díjas film rendezésén is [Szörnyek keringője; Én, Pán Péter], így nem titkolt célja volt az újabb elismerések besöprése – elvárásaira viszont rácáfolt az igen tekintélyes zsűri, a film végül csak a jelölésig jutott.

A történet a ’70-es években kezdődik Kabulban, éppen abban az időben, amikor Afganisztánt megszállják a szovjetek, majd a tálibok veszik át az uralmat. Míg a könyv kronologikus sorrendben tárja elénk az országban bekövetkező radikális változásokat, ahogy a békéből a káoszba lép át a rendszer, addig a film szakítezzel, és a jelenkorból idézi fel az ahhoz szorosan kapcsolódó múltat. A középpontban Amir, a pastu muzulmán fiú, és szolgája, egyben igaz barátja, Hasszan áll, aki hazara (perzsa leszármazottak) származása miatt apjával együtt egyfajta szolgasorba kényszerül, ábrázolva az ellentétes viszonyt síita és szunnita muzulmán között. Az ellentét mindenben megjelenik: Amir a jó családból származó, tanult, világi fiú, míg Hasszan a szegény, tanulatlan szolga, ugyanakkor Hasszan bátorsága, kitartása és igyekezete az, amit irigyel Amir, s éppen ezek lesznek azok a tulajdonságok, amik végül mindkét fiú sorsát megpecsételik.

 „For you a thousand times over!” – hangzik el Hasszan szájából a mondat, mely újra és újra felcsendül, ezzel nyomatékosítva azt a mindent elsöprő önfeláldozást, ami a történet egyik legmeghatározóbb eleme. 

Amir, akárcsak édesapja Baba, nem szolgaként bánik Hasszannal és apjával, hanem egy különleges barátként, amit csak megerősít közös hobbijuk, a papírsárkány eregetés, ami egy meghatározó motívuma a filmnek. Ezt a szoros kötődést sok más pastu nem nézi jó szemmel, olyannyira, hogy ennek következményeként a két jóbarát élete más-más útra terelődik. Amir édesapjával Amerikába emigrál, míg Hasszan az afgán hazarák területén, Hazarajatban kezd új életet.

Ám kettőjük sorsa elsöpörhetetlenül fonódik egymásba közös múltjuk, és a jelenben feltárt közös titkuk egymáshoz láncolja őket. Amir hiába kezd új életet, a múltban elkövetett bűnei miatt úgy érzi, sosem nyerhet feloldozást. Hiába menekült el, a probléma menthetetlenül a lelkébe égett, amit csak egy módon oldhat fel: ha minden erejét összeszedve szembenéz vele.

„There is a way to be good again.” – bíztatja Rhamin Khan, a család legrégebbi barátja, hogy ismét visszatérjen az azóta romokban heverő Afganisztánba. A sebek nemcsak, hogy felszakadnak, de újabb és újabb sérüléseket okoznak, amikre úgy tűnik, már sosem lesz gyógyír.  A felelősség, önmaga hibáztatása, a lelkiismeretfurdalás hatalmába keríti Amirt, aminek köszönhetően új célokat talál, és újult erővel szállhat harcba a családért, és örök barátjáért, Hasszanért.

Aki nem olvasta a regényt, a filmben minduntalan másra számíthat, a hollywoodi klisék hívői talán el is keserednek a végeredményen. A történet happy enddel zárul, ám kortántsem a klasszikus értelemben, a történet fellazulása csak minimálisan zajlik le a film legvégén, addig viszont sorban szembesülünk a nagybetűs afgán Élet kegyetlen játékaival. A két főszereplőt tulajdonképpen 3 különböző színész játssza el, hiszen a gyermekkori időszakot Zekeria Ebrahimi (fiatal Amir) és Ahmad Khan Mahmoodzada (fiatal Hasszan) alakítja, ami talán a legmeghatározóbb mindvégig. A felnőtt Amirt az akadémiai díjjal is kitüntetett Khalid Abdalla ábrázolja, a történet bonyolultságából adódóan azonban Hasszant a nézők már nem ismerik meg felnőttként.

Egy különleges afgán tanmese ez, ami elénk tárul, olykor nyomasztó, lélekbe markoló képi világgal, ám ennek ellenére olyan történettel, amit minden fiatal felnőttnek látnia, olvasnia kellene. Egy történet, ami némi szépséghibával akár igaz is lehetne.