A Hegyalja tipikusan az a fesztivál, ami megosztja a közönséget, még a metál/rock szintéren belül is. Vannak, akik igénytelennek tartják, vannak, akik szerint teljesen megfelelő a higiénia, míg mások a zenei felhozatal miatt kerülik ki, vagy éppen választják ezt a fesztivált. Ami biztos: a helyszín csodálatos, az árak kiválóak, a bulik pedig mindig fergetegesek, úgyhogy akiben ragadt némi fesztiválos-véna, annak ez is a zenei ízléstől független must see kategória.
Hegyalja Fesztivál 2011 @ Sajtófotó
Mint minden fesztiválon, bizony itt is észnél kell lenni, ha jó sátorhelyet szeretnénk, vagy megfelelő szállást. A szállásfoglalás már tavasszal kezdetét veszi, mivel Tokaj és Rakamaz is kisváros, aminek megvan az az előnye is, hogyha a város másik végében van a szállásod, akkor is maximum 30 perc alatt bent vagy a fesztiválon. A sátorhelyekért a már szokásosnak mondható sorban állás és tülekedés a díj, még akkor is, ha már 2 nappal korábban lemész, hogy a kemping kedvezményes napidíjáért cserébe tiéd legyen a legbarátságosabb sátorhely.
Az első napon annyira belevetettük magunkat a borozásba, hogy végül én már csak Scooterre szedtem össze magam, egészen addig leginkább kint tevékenyedtünk. Még Amorphis helyett is inkább a jó öreg pincéket választottam, mint utóbb kiderült, szerencsémre. A Scooterben ellenben nem lehet csalódni, hiszen nagyon nincs mit elrontani egy elektronikus zenei hangzáson, a tömeg pedig alapból hozzájárul a hangulat fokozásához. Olyannyira igaz ez, hogy az első naptól kezdve az idei Hegy’ szlogenje a „töptöptöptöröröptöptöptöp” lett a Maria című szám nyomán.
Egyetlen bánatom az volt, hogy érdekelt volna a ska nagyöregek, a The Toasters koncertje is, ám Scooter miatt ezt most ki kellett hagynom. A Pepsi Színpad élvezhetetlenül vacak hangzása sikeresen tönkretette az első napi Parkway Drive koncertet, hogy aztán csalódottan álljunk tovább, és tegyük fel ismételten a költői kérdést: miért raknak be dilettáns, halláskárosult hangtechnikusokat egy ilyen kaliberű helyre, amikor annyi hangtechnikus van lassan, mint égen a csillag?
A második nap izgalmasabban telt, beleértve a reggel kezdődött hangszalaggyulladásomat és az egyre intenzívebb náthámat is. A kötelező borozás után Márk barátommal (Zajlik.hu) útnak indultunk, hogy interjút készítsen az Ignite-os, tavaly óta pedig Pennywise-os, Téglás Zolival, én pedig fényképezzek. Zoli nagyon barátságos, tökéletes riportalany, így a jó hangulatú beszélgetés után következhetett a kiváló Pennywise koncert. Óriás fílinget teremtett Zoli és Flatcherék szemtelen kis csapata, akik ezúttal sem kíméltek meg minket a csipkelődéses vitáktól, amik már-már előírásszerűek a Pennyi bulikon. Ráadásképpen az Ignite jól ismert dala, az A csitári hegyek alatt… is felcsendült. Penny után belefüleltem a Deicide-ba, ahol a félórás csúszás és a Mastodonra kiélezett közönség miatt csak egy szerényebb embertömeg hajazott az elborultabb ritmusokra. Személy szerint cseppet sem kötődöm a zenekarhoz, amit tovább rontott a koncert totál jellegtelensége, így némi parodisztikus bohóckodás után mi is átigazoltunk a Mastodonra. Ám itt sem maradtam sokáig, sajnos nem az én világom ez a zene sem, így a belehallgatás után inkább megpróbáltam kipihenni a kezdődő influenzámat. Utóbbit azért sajnálom, mert igencsak érdekelt volna a Foreign Beggars lendületes produkciója, ám képtelen voltam további egy órát várni erre.
A harmadik napon sem lettem jobban, a torokfájásom napról napra rosszabb lett, így a hét szövege kétségkívül a „fáj a torkom, hazamegyek” lett, ami mai napig a mivel-oltsuk-Fruzsit best-ofja. Persze tudtam, hogy a hazamenetel nem fog bekövetkezni, ennél rosszabbakat is megéltem már, így maradtam. A pénteki nap első koncertje számunkra a Depresszió volt, amit kicsit sem szeretünk, ellenben remekül lehet rá hülyéskedni, így némi alkohollal felvértezve megkezdődött a bevetés. Ezután átnyergeltünk sajtós barátommal a VIP Teraszra, hogy relaxálva, öregesen hallgassuk meg a Guano Apest. Jól tettük, mert sajnos a setlist nevetségesen rosszul lett összeválogatva, ami egyedül arra volt alkalmas, hogy Nasic nagyasszony igencsak megkésett énektechnikai fejlődését reprezentálja. Lassú, hömpölygő koncert volt, amire a koronát a koncert végi jó néhány perces gitárjamming tette fel. Utóbbi kicsit sem passzol a zenekarhoz, ráadásul én személy szerint még utálom is a túlnyúltott, értelmetlen gitárszólókat. Ezután következett a sokak által várt Slayer koncert. Korábban már a Szigeten volt szerencsém látni őket, de akkor sem győztek meg, mint ahogy most sem tették, bár a váratlanul lecsapó vihar és az áramszünet, valamint az elmaradt Raining Blood nem igazán segítette a pozitív véleményem kialakulását. A koncert nemes egyszerűséggel unalmas volt, többször olyan álmosság jött ránk, hogy úgy kellett a másikat felbökdösni, gépi, monoton riffek követték egymást a maguk fájóan tökéletes hangzásával. Egyetlen szórakozásom így az maradt, hogy élveztem a zenei perfekcionizmust, kiemelten Dave Lombardo hibátlan duplázásait.
A szombati napra kezdtem igazán magamhoz térni, alábbhagyott a torokfájás, és lecserélődött köhögésre, ami már határozott javulást jelentett az addigiakhoz képest. A napot a Heliával kezdtük, ahol a fiúk a kisszámú közönség ellenére teljesen korrekt, de tipikus core bulit nyomtak le nekünk. Nem sajnáltuk az időt némi fényképezkedésre sem, beleértve a Helia ikonikus pufirizsáját is, aki egyébként egy fantasztikusan barátságos arc. Szombaton minden a modern metál jegyében telt, meghallgattuk az Insane-t, a FreshFabrikon nosztalgiáztam a régi kedvenc számaimon, jelenésünket tettük a Subscribe-on, majd tomboltam egy jót a Heaven Shall Burnon, ami a hét másik legjobb bulija volt számomra. Ezen kívül azért becsúszott két kivétel: a már jól ismert Kosheen, valamint az általam nagyon várt Ladytron buli, ami ugyan jó volt, ám annyira szánalmasan kevesen voltak, hogy ezen a két főszereplő lepődött meg leginkább. Értem én, hogy metálfesztivál (ami Scooterrel, Foreign Beggars-zel, Kosheennal, John B-vel és az éjszakánként 3 helyről bömbölő DnB-vel és dubsteppel egy csöppet mókás kategorizálás), de ennyire? Kellemetlen a magyar emberek zenei korlátoltsága, no meg az, hogy az internet korában is még ennyire tájékozatlanok. Ezt leszámítva nagyon jó koncert volt, minden kedvenc számomat leadták, és szerencsére volt legalább 10 ember, aki rajtam kívül ismerte a dalokat.
Kritikaként továbbra is megemlíteném, hogy a Tisza Kempingben sátrazók radikális motozása, és az állandó ’mi van az üvegedben, mi van a táskádban’ terrort indokolatlannak érzem. Ép ésszel fel nem foghatom, hogy miért motozzák jobban azokat, akik a kempingbe mennek, mint azokat, akik a fesztivál területére, arról nem is beszélve, hogy azt sem értem, hogy a saját sátramnál, a fesztivál területén kívül, miért jelenthet problémát egy sör elfogyasztása. Azért sem világos ez számomra, mert ilyen még nyugaton sincs. 2008-ban megjártam a német Wacken Open Air Fesztivált, ahol szintén külön van a sátorhely a fesztiváltól, de a saját sátradba azt viszel be, amit csak akarsz, amit itthon pusztán haszonszerzés céljából megtagadnak tőlünk. Remélem ez a későbbiek folyamán változni fog, mert ez így valóban kényelmetlen, arról nem is beszélve, hogy így is mindenki kint veszi a bort, tehát csak csupán ezért nem fogunk bent 800 Forintos fröccsöt inni.
A motozásos kalandokat félretéve történt néhány pozitív változás. Megkezdődtek azok a munkálatok, amik során felhúznak a kemping területére néhány modern épületet, amely később a szállások új generációját hozzák el nekünk a kis Tokajba. Az eredmény még kétes, de mindenesetre a tervek alapján bizakodóak vagyunk. Emellett a higiénia is javult, a TOITOI vécék mellé egyre több angol-vécés konténert sorakoztattak fel, bár a Tisza Kemping távolabb eső részénél hiányoltunk még egyet. A WC-ket gondosan karbantartották, a zuhanyzók pedig szintén pozitív csalódást jelentettek. A Fesztivál területén lévő zuhanyzóknál ugyanis alig kellett sorban állni, viszonylag tiszták voltak, és még langyos vízzel is találkoztunk.
Amiért szeretem a Hegy’-et az az, hogy méretőből adódóan sokkal barátságosabb, gyönyörű helyen van, rengeteg ismerőssel találkozhatok, és a résztvevő emberek is milliószor közvetlenebbek, mint például Soundon. Szeretem, hogy a szembejövő emberekkel bátran egymásra mosolyoghatunk, hogy mindenféle félsz nélkül megdicsérhetem a másik szerelését, vagy lelolcsolhatom vizipisztollyal. Szeretem, hogy barátságosak az árak, és hogy nem győzök válogatni a jobbnál jobb borospincék közül. Szeretem, mert a vonzósága éppen az a kispolgáriság, amitől egy tipikus „soundos” visszahőköl, és amiben olyan kényelmesen otthon érezheti magát bárki, hiszen nincsenek szigorú normák, és senki sem nézi, hogy mit viselsz. Jó néha kiszakadni a hétköznapok korlátokkal teli világából, és úgy bulizni, hogy tényleg elengeded magad.
