Mikkel Munch-Fals dán rendező első nagy játékfilmje. Még sosem hallottam a nevét azelőtt, ugyan a dán filmismeretemmel nem is nagyon büszkélkednék, mindenesetre remélem még fogunk róla hallani. A dán filmekről általam eddig kialakított vélemény elég erősen kötődik Anders Thomas Jensen nevéhez (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója, Kiságyúk, stb.), de ez a film is teljesen illik a meggyőződésemhez: zseniálisan betegek vagy betegesen zseniálisak. Szóval mindenképpen nekem való.

 

 

A film négy ember sorsának mindennapinak semmiképp nem mondható összefonódását mutatja be, vagyis azt, hogy a magányosság, a vágyakozás, a szexualitás hogyan vezeti őket ugyanarra az ösvényre, ami egyáltalán nem biztos, hogy a helyes irány. A négy teljesen különböző személyiséggel és problémákkal rendelkező ember szinte bármi áron próbál kapcsolatokat építeni, egyre elkeseredettebben és egyre szélsőségesebb helyzetekbe sodródva. Tökéletes jellemrajzokat kapunk, teljesen mellőzve a sztereotípiákat, az egyéniségek állnak a középpontban. A filmben az egyes karakterek egymáshoz való viszonyának bemutatására is rendkívül jó módszert talált a rendező, az apró pillantások és mimikák bemutatásával teszi teljessé a kapcsolatokat.

 

Mind a négy szereplő másképp ismeri meg a magány gyötrő oldalát: Ingeborg a középkorú nő nyugdíjba vonulása és lánya elhidegülése mellett a férjét is elveszíti. Jonasnak, a fiatal „szépfiúnak” testi adottságait kell feláldozni megélhetése kedvéért, miután elszakadt szüleitől. Anna a fiatal tanárnő az egyik mellének eltávolítása után reménytelenül keresi önmagában nőiességet. Anders-t a nyilvános maszturbáción kívül kevés dolog hozza lázba: pszichiáterével próbálják megérteni, miért nem érez különösebb kötődést családja és más emberek iránt. A szereplők meglehetősen különös találkozása során, a fő kérdéssé az válik, hogy a magány valóban ennyire felemészti az embert, és tényleg tartanunk kell tőle, vagy inkább egy lehetőséget kell látnunk benne, hogy felfedezzük önmagunkat, és megértsük létünk lényegét?

 

 

Kinek ajánlom? Erősebb idegzetűeknek, akik kedvelik a fanyar humort, akik nem ódzkodnak az erkölcstelenségtől, akik tudnak nevetni a káoszon is, és akik néha végre egy olyan időtálló filmélményre vágynak, ahol teljesen mindegy, hogy milyen évet írunk és mi az aktuális divat, sokkal inkább az a fontos, hogy túllépjünk az általánosításon és mély emberi érzéseket lássunk. Ez egy olyan film, ahol az egyik pillanatban teljesen megbotránkozol, a másikban félsz, aztán undorodsz, néha együttérzel vagy szánakozol, de a következő jelenetnél még a szemedet is eltakarod, néhány másodperc múlva pedig önfeledten nevetsz a lehetetlen szituációkon. Ez egy olyan film, ami mindenkinek mást fog jelenteni.