Nem kell sok egy jó sztorihoz, ha nagyon le akarom csupaszítani a filmet: eltűnik egy nő, ahogy az eredeti cím ezt el is árulja (Gone Girl). Férje meg keresi ugyan, nem sok sikerrel, mások meg gyanakodnak, hogy tán akkor férj ölte meg, és akkor ebből ilyen krimidráma alakul ki, a felénél meg átcsap pszichothrillerbe. Mindez Gillian Flynn regényadaptációja David Fincher kezébe adva. Vegyük úgy, hogy a sztorit mindenki ismeri, mert én vagyok elkésve a filmmel, aki akarta már megnézte, aki még akarja, az pedig már biztos sokat hallott róla.

Intercom

Kétezertizennégyben egyre fogytak a sorozataim, mert újabbakba nem merek belekezdeni, féltem ugyanis a szociális életemet. Ám a régi jól beváltakhoz ragaszkodom, de szép lassan kifutnak/futottak, és ilyenkor ülök le inkább filmek elé, mielőtt megint azon kapom magam, hogy két napja ugyanabban a pizsiben, ugyanazt a pizzát majszolva fetrengek a kanapén, „csak még egy részt” mantrázva, magzatpózban, könnyekkel küszködve, amiket az egyre jobban elnyomott lelkiismeretem produkál, és próbálok nem belegondolni, hogy ennél mennyivel sokkal hasznosabb is lehettem volna, nem csak a társadalom, de magam számára is.

Na egy ilyen kis „nemkezdekbeleújsorozatba” életem döntése után láttam ezt a filmet, és Hollywoodból való szinte teljes kiábrándulásom szakadékának széléről rántott vissza. Bár épp a szürkeötvenárnyalata-láz közepén mondom ezt, így elég visszásan hathat, de mindenféle irónia nélkül: kezdem úgy érezni, van még remény, van még heppiend nélküli filmkészítés, van még tömegfogyasztásra alkalmas NEM blockbuster, van még meglepetés, van még olyan, hogy napokig gondolkodom egy film után, és az nem egy európai művészfilm. Hanem most a Holtodiglan adta ezt a kegyelmet.

Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) kívülről a tökéletes házaspár: szépek, szép házuk, szép kocsijuk is van, vigyorognak mindig, tömény romantika, ki ne irigykedne rájuk, szomszéd fűje mindig zöldebb, csak lehet azért, mert hullákat ás el a kertben, hogy jobb legyen a táptalaj. Persze minden házasságnak vannak mélypontjai, de mondjuk az övüké inkább egy penészesalma csokimázban mogyoródarabkákba forgatva.

Intercom

Amy-nek lenni sem lehet könnyű: a pszichológus szülők gyakorlatilag a felpimpelt, kimaxolt élete történetét adják el gyerekkora óta, és ő csak áhítozik alteregója, a Elképesztő Nemlétező Amy után. Ezért szépen felvesz egy ’jófejcsajvagyok’ álcát, hogy végre valaki elvegye, mert kínos neki a szitu.

Eltűnése pedig egy bolyongás a lelkükben, Nick és Amy lelkében, a házasság labirintusában, ahol megnyílnak a titkos ajtók narniába, és még több titkos ajtót nyitnak, és amellett, hogy Nicknek végre szembe kell néznie a problémáival, s közben folyamatosan újabb komplikációk is felmerülnek. Nem csak egy logikai fejtörő az egész, ahol motivációkat és sorsokat ismerhetünk meg, hanem egy tükör a világunknak, a médiának, a manipulációnak.

Amy eltűnésével elkezdődik Nick átalakulása, eleinte egy reflektorfényben vergődő embert látunk, aki ellen használva a médiát egyre jobban kapaszkodik a törött ágba, gyanúsítottá válik, egyre baljósabb árnyékok vetülnek rá. De Nick a gyilkos?

Amy pedig, bár sokáig nem tudunk róla semmit, mégis egyre jobban megismerjük az álcáját: a mindenki számára ideális nőt, az eszményi életét, a törékeny, gyönyörű lányt, aki áldozatként válik Amerika kedvencévé.

Azt pedig csak félve kérdezem, hogy miért titkolta eddig tehetségét? Első dobbantásával, van egy Oscar jelölése, és van is miért, mert bármennyire jó Ben Affleck a filmben, simán lejátssza a vászonról.

Intercom

(Hozzátenném Ben Affleck azért is tökéletes a szerepre, mert a rendező állítólag a bárgyú, irritáló vigyora miatt választotta, amivel igazán ellenszenvessé teszi a néző számára, és elhisszük, hogy talán képes is lenne megölni feleségét…)

Nick szép lassan felveszi a kesztyűt, saját nyomozásba kezd, ügyvédje - a szerintem kevés szerepe ellenére zseniális alakítást nyújtó Tyler Perry – segítségével újraépítik a médiakarakterét is, és akkor jön a csavar, amire senki sem számít, amikor már azt hisszük, hogy lassan rendeződnek a dolgok. Amit nem spoilerezek azért, de innentől hívnám ezt az ámokfutást pszichothillernek.

Intercom

Nick nagy segítsége még testvére, Margo – akit Carrie Coon formáz tökéletessé -, aki megérti és támogatja őt, ahogy jó testvértől várjuk, és bár kettejük viszonya is folyamatosan alakulgat a filmben, azért a végsőkig kitartanak egymás mellett. Nekünk nézőknek pedig ő a kapaszkodónk, ő az, akiben bízunk, akiről tudjuk, végig biztosan tudjuk, hogy ő nem színlel, ő nem hazudik, ő a megnyugvás ebben a párkapcsolati hajszában, alakuljon bárhogy is a történet.

És végül meg kell említeni Barney Desy (Neil Patrick Harris) karakterét is, akit akármennyire szerettünk a végén unalmassá és lapossá váló Így jártam anyátokkal-ból, annyira nem szeretjük itt, mert borzasztó színész. Emellett sajnáljuk a vaksi, naív karakterét, de a végsőkig kitartó tündérmeséje sem segít elfeledtetni alakítását.

Hát összefoglalva a film tele van meglepetésekkel, megtévesztésekkel, félrevezetésekkel, nézőpont váltásokkal. Senki sem az, akinek hisszük, inkább csak a média manipulációjának áldozatai vagyunk a kisvárosi egyszerű emberekkel együtt, csak minket nézőket Fincher vezet végig ezen az úton. hosszú, és nem egy pörgős film, lassan csordogálnak az események, de ez segít megismerni a karaktereket, motivációkat.

Fontos kérdéseket feszeget: házasság, birtoklás, magánélet, közélet, igazság.

Mennyire lehetünk önmagunk egy házasságban, ha ott is csak eladni akarjuk magunkat, akkor hol lehetnénk önmagunk, elfogadná valaki a valódi énünket ha ismerné, és vajon mikor megy el a józan eszünk a sok játszma között? A média, mint 21. századi cirkusz bemutatása, a megvezetések sorozata tárul fel egy kis feketekomédia köntösében könyörtelen feszültségbe mártva.

Na én ezen gondolkodtam napokig.