A napokban ismét egy újabb mozis élménnyel gazdagodtam, adva egy esélyt a Kaptár 4. részének, szinte már magától értetődően 3D-ben. A 3D-s filmek feltörekvése kapcsán felbukkanni látszik a remény, hogy azok az emberek, akik mostanában hanyagolták a mozit, most újra visszatérnek időnként. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az általam megnézett vetítés teltháza. Azonban hosszú távon ennek sorsa is kérdéses, hiszen ahogy mondani szokták – minden csoda három napig tart.  A kérdés az, mi jöhet majd ezután.

A negyedik rész kivételesen a nemzetközi premierrel egy időben került a mozikba, aminek kampányára nem kis összegeket fordítottak. Adott egy egészen ígéretesnek mutatkozó trailer, egy újból előrángatott The Perfect Circle dal, felturbózott köntösben, és mind emellé rengeteg akció. Milla Jovovich aka Alice ezúttal sötétebb hajkoronával folytatja a zombik üldözését és a túlélők felkutatását, aminek köszönhetően a karakter-ábrázolás valahol Lara Craft (Tomb Raider) és Trinity (Matrix) között bújik meg. A teljes azonosulástól csak az menti meg, hogy nincs bőrkabátja és még időben hajat vágatott. Sajnos nem csak Alice karaktere az egyetlen, ami a fent említett két filmre utal: a harcjelentek, a számtalan lassítással és az ismerős mozgáskultúrával szintén felidézik az említett két filmet.

A történet valahol ott ragadja meg a szálakat, ahol az előző rész, az Extinction abbamaradt. Némi előnnyel indulnak így azok, akik még valamelyest friss mentális reprezentációval rendelkeznek az előző részt illetően, vagy lelkesen játszanak az eredeti számítógépes játékkal. Tehát megint itt az Umbrella Corporation és ismét Alice-t akarják, és ezzel körülbelül el is mondtam mindent, ami a sztorit illeti. A film elejéről én kicsit hiányoltam egy néhány perces review-t az Extinction nyomán. Az Umbrella robotszerű, idétlenül megkreált főgonoszát látva pedig ismét elgondolkodhatunk, Albert Wesker vajon kire (kikre?) is hasonlít evvel megjelenésével.

Az Afterlife egyik erőssége egyúttal a gyengesége is, ugyanis a film a James Cameron-féle 3D-s Fusion Camera System technológiával készült, amivel a szintén most bemutatkozó Tron Legacy is elbüszkélkedhet. A probléma alapvetően ott kezdődik, hogy Paul W. S. Andersonék nem a megfelelő módon alkalmazták a technológiát, így tulajdonképpen szinte mindegy is, hogyan nézzük meg a filmet, 3D-ben vagy sem. Természetesen, akit az időnként az arcukba repdeső golyók és üvegszilánkok szimulációs látványa vonz, annak továbbra is ajánljuk a 3D-s verziót. Egyébként pedig hiába a jó minőségű 3D, ha nem ad szinte semmi pluszt az élményhez.

A film tele van elcsépelt túlzásokkal, már-már az unalomig ismételt lassításokkal, amiből talán, ha egy kicsit kevesebb van, még élvezhető is lenne. A történet végtelenül leegyszerűsített, és éppen ettől olyan kiszámítható is, ami szintén nem tesz jót neki. A karakterek egyszerűen unalmasak, a néző már jó előre pontosan tudja, hogy ki az, aki először meg fog halni, és kik lesznek a túlélők, amin még többet ront az alakítások középszerűsége. Az pedig, hogy a Prison Break szépfiúját, Wentworth Miller-t előkapják, hogy ismét kimenekítse a díszes kis csapatot egy börtönből, egyenesen nevetséges. Az ötlet szuper lenne egy vígjátékban, mondjuk éppen egy Resident Evil paródiában, de nem egy horrorban, ahol a közönség egyetlen feladata az, hogy minden percben parázzon valamiért.

A sztori szándékosan lezáratlan, így biztosan lesz folytatása, ami viszont most azt a hatást keltette, mintha egy egész estés tv-sorozatot néznénk, ami a klasszikus cliffhanger-rel zárul.

 Alapvetően azt kell, hogy mondjuk, hogy ez egy olyan tipikus sci-fi horror, aminél nem kell gondolkozni, nem kell benne keresni a logikát vagy a sztorit, csak ülni, és élvezni a vérengzést. Ekkor talán sikerül elvonatkoztatnunk attól, hogy valójában micsoda egy üres maszlagot vágtak az arcunkba.

Ettől függetlenül már nagyon várom azokat a hasonló stílusbeli filmeket, amik bebizonyítják majd, hogy egy horror is lehet okosan megkreált, és nem csak a látványon áll vagy bukik majd az egész alkotás, amivel vádolják a mostani rendezőket és forgatókönyvírókat – sajnos jogosan. 

Értékelés: