Egy fiatal fiú a családja történetéről próbál megtudni többet Londonban - így jut el Walter és Oliver Page-hez. Megkéri a két idős férfit, hogy meséljenek neki a nagynénjükről, a titokzatos körülmények között eltűnt Anne Keyesről. Page-ék pedig elkezdenek sztorizni 1939. nyaráról.

Sir Alexander (Bill Nighy) és Maud Keyes (Jenny Agutter) mindennél jobban szerette volna gyerekekkel bővíteni a családjukat, de sajnos nem jött össze nekik. Úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy kislányt, így magukhoz vették Anne-t. Persze azzal, hogy a súly lekerült a vállukról, Keyeséknek egyből össze is jött a baba biznisz, így a következő években megszületett Ralph (Eddie Redmayne) és Celia Keyes (Juno Temple) is. A három gyerek szeretetben, gazdagságban nőtt fel, de aztán beköszöntött '39 nyara.

Mrs. Keyes egyre betegebb, ezért férje úgy dönt, lassan visszavonul a politikai életből. Ennek ellenére Sir Alexander a születésnapi partijára egy ismeretlen férfival Jeremy Northam) érkezik, Balcombe-ként mutatkozik be, és saját elmondása szerint a belügynél dolgozik. Ezzel még nem lenne semmi baj, de az asztaltársaság másik tagja, Anne pasijának, Lawrence-nek (Charlie Cox) a barátja, Hector (David Tennant) elég nyíltan kifejezi politikai nézeteit, ami kifejezetten kormányellenes.

Ez eddig még nem túl drámai, de hát nem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba. Szóval. Két dolog is történik. Egyrészt a temperamentumos, lendületes, világmegváltó eszméket valló Hector hirtelen öngyilkos lesz, másrészt pedig a Keyes-ház tiltott részén (apu irattára) Anne olyan lemezeket talál, amiken a foxtrott címkék ellenére politikai megbeszélések hangfelvételei vannak. Kiderül, hogy a belügy - Balcombe közbenjárásával - Sir Alexandernél helyezett el néhány dokumentumot, de a család végül úgy dönt, elvitettetik ezeket a dobozokat vissza a tulajhoz, mert nem helyes, hogy olyan dolgok vannak a házukban, amikről nem tudják, hogy micsoda.

Mondanom sem kell, hogy Anne megtart a lemezekből kettőt, és úgy tűnik, jól beválasztott. Az első bakeliten pont Hector hallható, amint magából kikelve üvöltözik, hogy ne merészeljék a szüleit zaklatni - ám ez a lemez sajnos összetörik. A másikon csak unalmas megbeszélések vannak, de Anne azért megkéri kollégáját és barátját, a politikai ügyekben jól tájékozódott Gilbertet (Hugh Bonneville), hogy hallgassa meg, és mondja el, kik hallhatóak a felvételen. A férfi másnap, munka közben csak annyit mond Anne-nek, hogy hallgassa végig a lemezt, aztán jön a bomba hír, hogy kitört a háború, és a barátok már nem találkoznak többé. Másnapra ugyanis Gilbert szintén öngyilkos lett... Anne végig hallgatja a lemezt, és legnagyobb megdöbbenésére azt hallja, hogy a Hectort kordában tartó terv kiötlésén Balcombe mellett Ralph is részt vett!

Általában a színészekkel vagyok úgy, hogy mindegy, miről szól a film, a pasi miatt végig nézem. Lányoknál ez nem jellemző, sőt! A Büszkeség és balítélet óta, ha például Keira Knightley játszik egy filmben, azt több mint valószínű, hogy kihagyom. Romola Garai azon kevesek közé tartozik, akik KK ellentétei (többek között Amanda Seyfried és Reese Witherspoon mellett). Ez azt hiszem magyarázza, hogyan jutottam el A Dicső 39-hez.

Egyébként ami a filmben legjobban tetszett, az még csak akkor kezdődik, ahol a videó előtt abba hagytam a mesélést. Anne ugyanis egyre inkább kezdi észre venni, hogy valami nincsen rendben a családjával, furán bánnak vele, és próbálják távol tartani mindentől. Nem arról van szó, hogy mi mindig is láttuk az összenézéseket, vagy szem- és fültanúi voltunk olyan beszélgetéseknek, amikről Anne lemaradt, hanem mi is vele együtt ébredünk tudatára a testvérei lekezelő viselkedésének, a nagynénje kétértelmű beszólásainak, és az apja ellentmondásosságának.

A negatívum előtt még két plusz pontot ki kell osztanom, csak hogy jobb legyen a szám íze. A színészekre nem lehet különösebb panasz, és tetszett, hogy Stephen Poliakoff fel merte vállalni ezt a brit belső konfliktust, ahol azért a filmbéli többség a rosszabb oldalon állt. Ennek ellenére viszont azt hiszem, hogy a rejtély vonalra jobban rá lehetett volna helyezni a hangsúlyt. A drámával a film második felében nincs gond, de a beígért thriller elég haloványra sikeredett, ráadásul a végére is muszáj volt happy endet rittyenteni, ami picit a drámai hatásnak is betett, mármint szerintem. De aki mindenáron ragaszkodik a pozitív végkimenetelhez, annak tetszeni fog. Nem csak a befejezés, hanem az egész film is.