Szoktatok azon tűnődni, hogy a történetek befejeztével vajon hogyan folytatódik a főhősök élete? Az igazat megvallva én nem nagyon, de mivel már nem csak a fanficek foglalkoznak ezzel a témával, hanem egyre több ilyen jellegű könyvet is kiadnak, ezzel könnyen meglehet, h a kisebbséghez tartozok. Büszkeség és balítélet, illetve Értelem és érzelem "folytatáshoz" már volt szerencsém, mindkettő olyan szo-szo volt, nem éppen felkavaró. Aztán megláttam a könyvesboltba Rebecca Ann Collins regényét, a Pemberley-krónikákat, és úgy voltam vele, hogy ilyen borító mellett muszáááj adnom még egy esélyt ennek a műfajnak.
A Pemberley-krónikák az esküvő után kezdődik, immáron három Bennet lány is férjhez ment. Az élet azonban nem áll meg, természetesen folytatódik tovább, méghozzá nem is akár hogyan. Nehéz lenne követni, hogy ki kihez utazik és mikor, de annyit azért sikerült megjegyeznem, hogy Jane Londonban él (aztán Darcyék szomszédságába költözik a családjával), Mrs. Bennet Newcastle-be ment, hogy Lydiának segítsen a szülésnél, Lizzy pedig természetesen Pemberley-ben tengeti mindennapjait. Mindenki, szép, ügyes, okos, és boldog. De komolyan az, és az írónő ezt minden második mondatban közli is velünk.
Az új Mrs. Darcy a szolgálók meg a falusiak gyerekeiből kórust szervez, ebben örömmel segít neki Georgiana, illetve az ideiglenesen Pemberley-ben tartózkodó Kitty is. A nagy karácsonyi fellépés, amiért eredetileg a gyerekeket összetrombitálták, hatalmas sikernek bizonyult, több szempontból is. Egyrészt annyira elnyerte mindenki tetszését a bájos gyermekek és az ő angyali hangjuk, hogy állandósítják a kórust, másrészt két újabb leányzónak sikerül az ujjára gyűrűt húzni a próbákon megszerzett új ismeretségek után Georgiana a bátyja jó barátjának, Dr. Grantley-nek, Kitty pedig Pemberley lelkészének, Mr. Jenkinsnek lesz a férje.
Az esküvőkön kívül gyerekek is születnek, aztán megint vannak esküvők (de még milyenek!), meg - bocsánat, hogy ezt írom, de - szerencsére veszteség is éri a szereplőket, ami legalább egy kicsit megszakítja azt az iszonyatosan nagy ömlengést, ami ebben a regényben végbe megy. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy ha a folytatás is olyan, mint ez a kötet, akkor a Pemberley-krónikák hogyan kaphatott még kilenc(!) folytatást. Azon kívül, hogy az írónő felhasználta a Büszkeség és balítélet szereplőinek helyzetét és nevét, semmi hasonlóságot nem látok Austen és Collins karakterei között. Az életrevalóság, a játékosság mintha eltűnt volna mindenkiből, a kételkedés valahogy fel sem merül senkiben, csak a rózsaszín szemüveg figyel ott mindenki orrán. Akiktől várhatnánk, hogy kicsit felrázzák a történetet, azok pedig egyszerűen nem jutnak szóhoz, ami azért mind Mrs. Bennet, mind pedig Lydia esetében figyelemre méltó.
Azt hiszem, ha egy férfinak megemlíted a romantikus könyveket, akkor neki egy ilyen Pemberley-krónikák féle rémregény jelenik meg lelki szemei előtt. Mert bármennyire is nagy szerelmem a Büszkeség és balítélet, a folytatásáról egy jó dolgot sem tudok mondani. A kemény három napos szenvedés olvasás után már a borító sem tetszik annyira. De tényleg. Legközelebb nem hagyom magamat bepalizni.
"Kedvenc" idézet a könyvből (Mr. Bennet mondja Kittynek a lánykérés után. Tökéletesen jellemzi az egész könyvet.):
"Ne felejtsd el, drágám, hogy a nővéreid, Jane és Lizzy a legdrágább barátaid és a legjobb példaképek" Ha valakinek köszönetet akarsz mondani mostani boldogságodért, legyenek ők azok!"
