Kezdjük ott, hogy 3D-s animációs meséről van szó, mely Párizsban játszódik, 1910 környékén. Nah itt már beleütközünk egy hoppácskába, ugyanis a 3D-nek esetünkben a világon semmi értelme. De ezen még túl lehet lépni. A címből adódóan azt hihetné az egyszeri néző, hogy főhősünk, kinek  történetét látjuk a  párizsi mumus. De nem.

 

Igazából meg se tudnám mondani, kiről szól valójában gyakorlott rendezőnk, Bibo Bergeron meséje.  Adott ugyanis egy kotnyeles feltaláló-szerű figura, aki elszállít némi csomagot egy professzor laboratóriumába, magával víve kedves barátját. Ezzel még nem lenne semmi gond, fura helyekre nem szokás egyedül menni. Mit 'ád Isten ez nem egy sima laboratórium: tele van különféle kotyvalékokkal, melyeket természetesen ki kell próbálni, ha már az ember fia arra jár. Végülis, miért is lenne elzárva egy veszélyes szerekkel teli kísérleti laboratórium?! De ezen nem akadunk fenn, hiszen ez csak mese, és kell bele bonyodalom. Meg is történt: Idióta főhőseink törtek zúztak, jót mulattak, és hupsz létre hozták a párizsi mumust. Lehet reszketni. Már, ha reszketésre bír bárkit is egy óriás bolha, aki csodaszépen  tud énekelni.

 

 

 

Nyugalom, nem csak énekelni tud, hatalmasakat ugrani is. Ebből egyenesen következik, hogy el kell szökni a laborból és boldog-boldogtalant ijesztgetni. Jól érzed kedves olvasó, irdatlan baromság.

 

De sebaj, még akár jól is folytatódhat, hiszen mese. Biztos egy szerethető karakterré válik, mint Shrek és az ő történetét fogom látni, érdekes kalandokat, nehézségeket stb. Gondoltam én. Tévedtem. Édes óriás bolhánk ugyan elszökött és ijesztgette a jónépet, de  találkozott a helyi lokál énekes üdvöskéjével (Lucille) ki megsajnálta és befogadta, felöltöztette, elnevezte.

 

 

 

Egyértelművé vált számomra, hogy a film elején várt kalandok helyett kiszúrják a szemem egy szerelmi szállal. Uram bocsáss kettővel. Vagy hárommal. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy Lucille-ről és a mumusról fog szólni a történet, egyfajta Szépség és a Szörnyeteg story formájában, hirtelen átváltottak. Mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy a szépen éneklő óriásbolhánkra hirtelen ruha és maszk került, ami álcának ugyan siralmas, cserébe mindenkinek az Operaház fantomját juttatja eszébe. Erre rásegít, hogy amúgy a történetben Párizs elég nagy része víz alatt van. Csatorna problémák talán, részletkérdés. Szóval megkavarják rendesen a nézőt.

 

Sebaj -gondoltam- még ott lapul a remény, hogy lehet ebből valami szórakoztató is, hiszen szépen énekel, akkor csak raktak bele valami kellemes melódiát, amit majd dudolgathatok hazafelé. De nem. Mármint zene az van, de sajnos közel sem annyira fülbemászó, mint elvárható.  Pedig mostmár öltönyös maszkos címadónk énekel is, sőt hirtelen gitározni is tud (beszélni nem.), kitudja hogyan. Ennyit a mumusunkról, aki se nem félelmetes, se nem szerethető.

 

Nézzük a negativ hőst, a polgármestert: Őt legalább eltalálták, kellőképpen egoista és utálni való. Az ilyenek szoktak pórul járni. Nem lövöm le a poént, hogy mi történt vele, de annyit megsugok, hogy lehetséges, hogy inkább ő a címadónk. Vagy ez volt a mese tanulsága? Hopsz. Nézzétek meg és kiderül, végülis akadnak benne jó részek is, de most hirtelen egy se jut eszembe. Sok mindent felsorolhatnék még, ami nem tetszett a filmben, szót ejthetnék a többi szereplőről is, de felesleges.

 

 

Igazság szerint szegény film több sebből is vérzik. Olyan, mintha lenne egy listája a filmeseknek, hogy mitől lesz egy animációs film sikeres és ezekből ahelyett, hogy ki válogattak volna párat, inkább mindet belesűrítették, csak éppen rosszul.

 

Nézzük csak:

-Kell bele egy csúnya főhős, akinek vannak belső értékei. Pipa, tud énekelni, húha.

-Kell bele egy civakodós szerelmi szál. Pipa, csak éppen kispórolták a vicces, szórakoztató csipkelődős párbeszédeket.

-Kell bele dúdolható saját betétdal. Pipa, csak éppen nem fülbemászó.

-Kell bele minimum egy  főgonosz, akit le kell győzni izgalmas akciódús jelenet mentén. Pipa, csak éppen a jelenetek se nem izgalmasak se nem akciódúsak.

 

Végül kellenek bele szerethető karakterek. Ez is pipa, csak éppen egyikből sem látunk annyit, hogy meg tudjuk állapítani, hogy kedveljük-e. Hogy ne érje szó a ház elejét, elmaradhatatlan kellék a híresség felhasználása szinkronhangként. Pipa, amennyiben  Vanessa Paradis (énekespacsirtánk, Lucille hangja) annak számit. Egyszóval csináltak egy rossz mesét. Sajnos.

Pedig "ebből a viccből többet is kilehetett volna hozni"