Fekete Hattyú (Black Swan) – Ez nem a rút kiskacsa
2011. február 16. írta: .loretta

Fekete Hattyú (Black Swan) – Ez nem a rút kiskacsa

Darren Aronofsky ritkán áll elő új filmmel, azonban amikor ezt megteszi, annál nagyobb a siker. Most sem lett ez másként, ahogy a címben is utaltam rá, ez nem egy könnyed esti mesefilm, mondjuk tőle nem is ez a megszokott. Azt hiszem ez az, amire azt mondom: hátborzongatóan (használjuk még ezt a szót?) tökéletes (és ő is ezt mondja). Minden a helyén volt. Izgalmas, magával ragadó, érzelmekkel telített jelenetek, fantasztikus színészi játék (nem csak a főszereplőtől), igazán elgondolkodtató, mondhatni nyomasztó mondanivaló. Maximalistáknak és állandó megfelelési vággyal küszködőknek kötelező mű, de szerintem minden erős idegzetűnek!

Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott.

 
 Nina (Natalie Portman) esélyes a Hattyúk tavának főszerepére, azonban a rendező, Thomas Leroy (Vincent Cassel) szerint Nina túlságosan törékeny alkat, és ugyan a fehér hattyú karakterére ő a tökéletes balerina, a sötét oldalt nem tudná hitelesen eljátszani. Ezzel elkezdődik Nina vívódása önmagával, megpróbálja mindenáron előhozni magából a „fekete hattyút”. Ez még önmagában nem lenne annyira izgalmas, de adjunk hozzá a szerepre még esélyes, erős versenytársat (Mila Kunis), egy a társulattól botrányosan távozó, kiöregedett balerinát (Winona Ryder), és egy saját álmait a lányán beteljesíteni kívánó anyát (Barbara Hershey). Ezek pedig magukkal hoznak olyan érzelmeket, amelyet így vagy úgy, de valahonnan mindannyian ismerünk: féltékenység, irigység, elnyomás, szenvedély, tökéletességhajhászás… Amikor egy fehér hattyúra gondolunk, inkább asszociálhatunk az ártatlanságra, tisztaságra, törékenységre, mintsem az előbb említettekre. Nem csoda hát, hogy Nina is folyamatosan az őrület felé sodródik.
 
 
Ebben a szürreálisnak feltüntetett, nyomasztó valóságban valahogy - ki előbb, ki később - sokan magunkra ismerünk. Darren Aronofsky semmit nem bízott a véletlenre, az egész film alatt tombolnak a különböző érzelmek, hogy mindenki szabadon válogathasson és megtalálja a „nekivalót”. Nem ragad le olyan sekélyes részeknél, hogy a balerináknak mennyire fáj a lábuk, bár a fizikai fájdalmak is a maga módján gyönyörűen vannak vizualizálva. A látvány végig teljesen odaköt, a jó és a rossz ellentétének folyamatos összefonódását, majd szétválasztását láthatjuk a lehető legkreatívabb formákban ábrázolva. Ehhez hozzájárulnak a rendkívüli módon eltalált helyszínek, a fények, a nem sablonosan alkalmazott tükrök, a kameramozgás, és persze az az intenzitás, amely folyamatosan a vászonhoz ragasztja nemcsak a szemeket, de a gondolatainkat is. Mindemellett olyan erkölcsi határokat feszeget (bár a Rekviem egy álomért után nem is tudom, miért lepődök meg ezen), amelyeket tökéletesen helyez el a filmben, ahhoz, hogy ne mondhassuk: a szex csak szenzációhajhászás. A balett rendezője mindenáron ki akarja hozni Ninából a szenvedélyt, és azt hiszem, a leszbikus jelenetnél már biztosan mondhatjuk, hogy sikerül neki. A szenvedés, önfeláldozás és önmegismerés olyan útján vezet végig minket Aronofsky, ahol egy pillanatig sem nyugodhat meg a lelkünk.
Tipikusan az a film, amit imádni vagy utálni lehet, és nincs a kettő között. Azt hiszem az én teljesítménykényszeres személyiségemet egyértelműen már az elején lenyűgözte, mindannak ellenére, hogy nem kifejezetten szeretem a balettet. Akinek tetszik a film, annyit még javasolnék, hogy mindenképpen többször nézze meg! Nagyon sok és nagyon mély mondanivalója van, és elsőre nem biztos, hogy mindent sikerül „elkapni”.
 

 

 Kép: Budapest Film

A bejegyzés trackback címe:

https://popkult.blog.hu/api/trackback/id/tr502665547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.