Figyeljenek ide. A Shotover dűlőn található Megváltó Menedék neve egy átkozott hazugság, mert megváltásból egy fikarcnyit sem talál ott az ember, menedéket pedig még kevésbé. [...] Ez egy bűzös és kellemetlen hely, ahova a Megváltó Lordokat leszámítva senki nem megy szabad akaratából.

A Megváltók Menedéke nem egy vidám hely. A bekerült fiatal fiúk durva, kegyetlen kiképzésen esnek át, hogy rettegett harcosokká váljanak, ám ezt nagyon sokan nem érik meg közülük. A ministránsok már nem emlékeznek arra, milyen volt az élet a menedék falain kívül, moslékot esznek, börtönlakóként élnek, és a Megváltó Lordok minden brutális és kegyetlen parancsának engedelmeskednek, mert az engedetlenség az életükbe kerülhet.

Cale két társával (nem barátjával, mert a ministránsoknak egymással haverkodni tilos) a tilosban járva az egyik Lord szobájában két lányra bukkan, akik közül az egyiket már halálra kínoztak, de a másik életben van. A fiúk nem tehetnek mást, mint hogy magukkal vigyék a lányt, és Cale régóta dédelgetett szökési terve életbe lép. Egy cselhez folyamodva, a Lordokat átverve sikerül Cale-nek, Tétova Henrinek, Kleistnek, és Ribának, a lánynak a menedék falain kívülre jutniuk, és megindulniuk Memphis felé a túlélés érdekében. Azonban a külvilágban nem olyan egyszerű az élet, mint azt a kis csapat tagjai remélték. A menedékben mindenre volt szabály, így mindig tudták a fiúk, hogy mit kell tenniük. Most azonban egy teljesen új közegbe kerültek, aminek lakóit, normáit, körülményeit nem ismerték, és a bajba kerülés aránya így még magasabb, mint annak előtte, szinte elkerülhetetlenné válik. Vegyük ki a szintént. Elkerülhetetlenné válik.

A kaland során találkozunk Vipond Kancellárral, IdrisPukkéval, aki Vipond féltestvére, Vipond unokahúgával, Jane Weld kisasszonnyal, aki szívből gyülöli a csodaszép Hattyúnyakú Arbellt, Bosco-val, a Hadviselés Lordjával, akinek különös tervei vannak Cale-lel, Cicával, a Herével, aki Cicavárost uralja, és még sok más szereplővel, akik mind-mind részesei ennek a különös, izgalmas történetnek. Senkit ne tévesszen meg azonban az, amit eddig leírtam. Az Isten Balkeze nem egy tízéveseknek szóló kalandregény, vagy egy könnyű olvasmány, amivel az ember kiülhet napozni a strandra. A párbeszédek követik a mára már megszokott lazább stílust, de a narratív részek komoly hangvételűek, klasszikus stílusban íródtak, és helyenként komoly filozófiai mélységekbe merülnek. Útravalóul egy rész a könyvből, amikor Cale és IdrisPukke Lombtetőn vannak, mielőtt még Jennifer Plunkett megtámadta volna őket:

A jó és a rossz történeteiben csak a jóknak szokott rettenetes balszerencséjük, baklövéseik és melléfogásaik lenni. A rosszak mindig okosak, fegyelmezetten viselkednek, és ravasz terveket eszelnek ki. A gonosz mindig a helyes utat választja. A való életben a rosszak éppúgy elkövetnek egyszerű, könnyen kivédhető hibákat, mint a jók, vannak rossz napjaik, és kudarcok is érik őket. A rosszaknak több a gyengeségük, mint a vágyuk arra, hogy öljenek és csonkítsanak. Még a legüresebb, legkegyetlenebb léleknek is megvannak a maga gyenge pontjai. Még a legkihaltabb sivatagban is vannak oázisok, árnyékos fákkal és szelíd patakokkal. Nemcsak az eső hull érdemtelenre és érdemesre egyaránt, de a jó- és balszerencse is váratlan győzelmeket, és nem mindig megérdemelt vereségeket hoz.